„Az ARMY boldogságának köszönhetően élem az életem”
Bármikor kérdezik Jint az eredményeiről, mindig azzal kezdi, hogy elmondja, mennyire hálás a többieknek. Amikor pedig a nehézségekre terelődik a szó, elneveti a végére a választ, mintha nem is lenne ilyen. Egy szóval azt szeretném mondani, hogy Jin egy igazán jó ember.
[Weverse Magazine; 2022. június 14.]
Az ujjad jobban van?
Jin: Már sokkal jobban. (nevet)
Óvatosnak kellett lenned még a Grammy Díjátadó alatt is. Már attól ideges lettem, hogy néztelek.
Jin: Akkor már jó ideje megvolt a sérülésem, úgyhogy már annyira nem fájt. De azt mondták, ha túl erősen ütöm meg lehet, hogy ismét megsérül , így minden mozdulatnál extra óvatos voltam, hogy biztosan elkerüljem ennek még a lehetőségét is. Tényleg nem fájt annyira. Mivel mindig az előadásra, a koreográfiára figyelünk amikor a színpadon vagyunk, előfordul, hogy néha egymás karjának ütközünk – elég durván – megfordulás közben vagy ilyenek. Ha ilyen történt volna, lehet, hogy újra meg kellett volna műteni. Ennek megelőzéseként ültem inkább , nem pedig azért, mert gond lett volna, hogyha hozzáér a kezemhez valami, vagy valaki. Plusz ha újra lesérültem volna, akkor a további tervezett megjelenéseken sem tudtam volna részt venni.
Kissé távolabb ültél a többiektől egyfajta mellékszereplőként indítva Grammys előadást, de később te is becsatlakoztál és együtt táncoltatok. Milyen volt a többi tagot kívülről látni?
Jin: Menőn néztek ki. Persze, voltak más jó előadók, de ez volt az első alkalom, hogy én voltam ilyen helyzetben, hogy külsősként lássam őket együtt fellépni és mindenki másnál menőbbek voltak számomra. Úgy érzem, most már tudom, hogy hogyan lesznek rajongók az emberek. Én is több dalban részt vettem Las Vegasban, de a köztes időben úgy éreztem, hogy egy BTS koncertet nézek – a BTS és az ARMY szemszögét is megtapasztaltam.
Tehát, te voltál a figyelem középpontjában a színpadon, de ugyanakkor messziről láttad a BTS-t és az ARMY-t is.
Jin: Amikor játszol, választanod kell, hogy DPS-t* vagy tankot** mész. Úgy éreztem, hogy mindkét szerepben tökéletes statisztikát hoztam a koncerten. (nevet) Úgy éltem meg, hogy egyik irányba sem húztam el, mégis mindkettőt tökéletesen kihasználtam. Rosszul érintett, hogy nem tudtam az ARMY előtt fellépni és a sérülés miatt is szomorú voltam, a másik oldalról viszont, olyan egyedi tapasztalatot szereztem, amire semmikor máskor nem lesz esélyem.
* [DPS – Damage Per Second, azaz Másodpercenkénti Sebzés. Többjátékos játékokban szokták használni, ez határozza meg, hogy egy hős/karakter/tárgy mennyire erős. Jin itt úgy érti, hogy olyan karakter volt, aki a sebzésért felelős egy csapatban.]
** [Tank – Szintén többjátékos játékokban azon hős, akinek feladata a sebzés elnyelése és a többiek megvédése a támadásoktól.]
Milyen érzés volt az ARMY-t élőben, koncerten látni két év után?
Jin: Amikor az első LA koncertre készültünk, állandóan azt kérdezgettem a többiektől, „mi lesz, hogyha elsírom magam a színpadon?” Igyekeztem, hogy ne hatalmasodjanak el rajtam az érzelmek, de azért voltak pillanatok a koncert alatt, például amikor valamelyik tag beszélt vagy csak az ARMY-t figyeltem. Imádtam ezt az érzést. Tényleg, úgy gondoltam „váó, hihetetlen - olyan, mint egy film”. Szóval ja, én így éltem meg . Viszont igyekeztem ezeket az érzelmeket elnyomni, hiszen ha fenntartom őket, akkor nem tudok profi előadást nyújtatni.
Mondhatjuk azt, hogy amikor a koncertek végén megjelentél bolondos frizurával, az egyfajta kifejezése az érzelmeidnek az ARMY felé?
Jin: Azért csinálom, mert az ARMY szereti. Még ha csak egy pillanatig is tart, viccesnek találják. Ha ők élvezik, akkor én is. Úgy értem, hogy ritka, hogy egy ember egyedül nevessen. Együtt nevetünk. Ilyen kölcsönösséget keresek. De Las Vegasban ezt nem tudtam megtenni. Annyira elfoglaltak voltunk a felkészüléssel, hogy kifogytunk az alapanyagokból (nevet), szóval végre megértettem hogyan éreznek a koncertet összeállító emberek: á, ember, mit csináljak? (nevet) Valami teljesen újat kell kitalálnom a következő turnénkra.
Úgy tűnik mély benyomást hagyott az, ahogy játszottad a szerepeket a koncerten, még a sérülésed ellenére is. J-Hope hatalmas tiszteletét fejezte ki feléd, amiért olyan pozitív hatást gyakoroltál a csapatra a koncert alatt.
Jin: Ahogy Ő is mondta, megpróbáltam a lehető legkevesebbet „hiányozni” a koncertről. De amiért hálás vagyok Hobinak, egyben szomorúvá is tesz – a tény, hogy nem igazán vettem részt az előadásban, szóval nem érdemlem meg ezt a tiszteletet, de köszönöm, hogy megdicsért és jó dolgokat mondott rólam. Mindig is tudtam, hogy J-Hope jó gyerek, de ez még egyszer emlékeztetett erre a tényre. Azért, hogy megértette a helyzetemet és megdicsért a kemény munkámért egyszerre éreztem rosszul és hálásnak magam.
Lenyűgöző, ahogy a tagok közötti bizalmat képesek vagytok fenntartani. A „Yet To Come” egyik sorára emlékezetet a Proofról: „Én mondom neked, rengeteg minden változott, de azok nem változtattak meg engem”. [„난 변화는 많았지만 변함은 없었다 해”]
Jin: Én is lenyűgözőnek találom. Mindannyian nagyon ambiciózusak, de azt hiszem nyugodtan mondhatjuk, hogy ugyanakkor mégsem annyira azok. Együtt, mint egy csapat nagyon céltudatosak, viszont félreteszik a személyes ambíciójukat ha kell, abban a hitben, hogy a csapat az első. Ennél jobban elképeszt az, hogyan is lehetséges ez, de akkor is: mindenki a csapatot helyezi előtérbe. Hálás vagyok azért, hogy mindenki meghozta az áldozatait annak érdekében, hogy a csapat eggyé váljon és hiszem, hogy Namjoon csodálatos azért, amilyen fantasztikus munkát végez minden és mindenki egyidejű koordinálásával.
Mi teszi lehetővé, hogy fennmaradjon ez a légkör?
Jin: Szerintem az, hogy mindenki maga elé helyezi a csapatot. Hét fős csapatként dolgozni jót tesz a saját boldogságunknak és az ARMY-nak is, ami pedig ismét hozza magával, hogy a csapatra koncentrálunk jobban. Úgy gondolom azért tudtunk akkora koncerteket csinálni és eljutni Grammy-ig , mert hét fős csapatként tudunk működni. Vannak olyan dolgok , amiket Te is meg tudsz tenni és van az a fajta boldogság, amit csak csapatban tudsz megélni.
Biztos vagyok benne, hogy az egyik ilyen az az ARMY által szervezett szülinapi meglepetés volt az LA koncerten.
Jin: Természetesen! Az pont olyasmi volt, amit teljes mértékben annak köszönhetek, amit csapatként véghez vittünk, hogy eljussunk oda, ahol ma vagyunk. Tényleg annyira meghatódtam, mint még soha. Most őszintén, hol máshol tudnál ilyen megható pillanatot átélni? 50.000 ember mind a boldog születésnapot énekli, és én vagyok az ünnepelt. Olyan volt, mintha egy regény főszereplője lennék. És most, hogy belegondolok, anno amikor debütáltunk még úgy gondoltam, hogy milyen jó lenne 3.000 ember előtt koncertezni.
Ugyanígy nézve, valószínűleg lehetetlen lenne, hogy valaha is megtapasztalhasd, milyen az, amikor ennyi emberért teszel valamit, ha máshogy alakult volna az életed. Lenyűgözött, ahogy rengeteg rajongódnak szerveztél eseményeket, beleértve, amikor előre felkészültél, hogy mit akarsz mondani a „Super Tuna”-ról (a születésnapi élőzés során).
Jin: Az a típus vagyok, aki akkor érzi magát jól, hogy ha valakivel beszélhet, amikor a beszélgetés oda és vissza zajlik, de ha csak beteszel egy kamera elé, tök egyedül… akkor gyakran megesik, hogy hamar elfogy a mondanivalóm. Olyan szinten, hogy hihetetlennek tartom azokat, akik egyedül szoktak élőzni. Szóval általában előre eltervezem a dolgokat. Sokszor gondolok arra, hogy talán jó lennék a tervezésben, amennyiben irodai dolgozó lettem volna (nevet). De a lényeg, szeretek az ARMY-val szórakoztató dolgokat csinálni. Valószínűleg semmi okom nem lenne bármit is csinálni, ha nem lenne az ARMY. Igazából idén december 4-én is kiadhattam volna a „Super Tunát”, de örülök, hogy hamar meg lettem vele. Nem gondoltam volna, hogy az emberek ennyire szeretni fogják. Mondhatnám azt is, hogy olyan érzés, amikor irodistaként írok egy kérelmet, ami egyenesen a cég vezetőjéhez kerül, aki azt mondja, hogy „Csináld!” (nevet). Csodás érzés.
Ez úgy hangzik, hogy a V LIVE és a „Super Tuna”, mindez azért vannak, hogy az ARMY kedvére tegyél.
Jin: Ahogy korábban említettem, szeretek játszani. A játékokat frissíteni kell, hogy még szórakoztatóbbak legyenek, még ha a felhasználók ezt nem is kérik. Úgy érzem hasonlóak vagyunk. Boldog vagyok, amikor játszom, az ARMY pedig boldog, hogy a rajongónk lehet. És ezt érzik, miközben a zenénket hallgatják vagy egyéb új anyagunkat élvezik. Próbáltam úgy tekinteni az ARMY-ra, mint egy felhasználóra. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy elégedetté akartam tenni őket.
Mi volt az elgondolás a „Yours” dal mögött, amit a Jirisan drámához énekeltél fel?
Jin: Akkoriban a csapat kevesebb időt töltött a fellépésekkel és arra gondoltam, hogy az ARMY örülne, hogy ha ebben a csendes időben egy új dalt hallhatna. Furcsa lett volna csak úgy a semmiből egy dalt megjelentetni, de ajánlottak egy jó projektet, így elfogadtam. Hogy egy újabb játékos hasonlattal éljek, sokszor a játékon belüli karaktereknek megvan a maguk dolga és saját statpontjai. De, még ha rendszeres frissítések is vannak a játékhoz, utálnám, ha a karakterem lenne az egyetlen, akinek a statisztikái nem lennének erősítve és ugyanolyan maradna, míg a többieket fejlesztenék (nevet). Én így gondolok erre, hogy mit kell csinálnom és min kell még dolgoznom.
Akkor honnan tudod, hogy mikor jön el a megfelelő idő?
Jin: „Super Tuna” nem volt előre megtervezve – csak el akartam menni BUMZU-val horgászni és eldöntöttük, hogy csinálunk egy dalt, ha már ott vagyunk. Eredetileg egy teljesen spontán dal volt. Amit csak azért találtunk ki, hogy teljen az idő. De még ha eredetileg unaloműző is lett volna, ha az ARMY egyszer így reagál rá, akkor már nem egy csak egy időkitöltő dal – most már valami, amit a szórakozás kedvéért csinálunk. Úgy érzem, hogy az ARMY reakciója segíti a kommunikációt..
Néha meghirdetsz nagyobb eseményeket, amit te és az ARMY együtt tudtok csinálni, mint a „Super Tuna” kihívás, mint egyfajta módja a kommunikációnak. Mi ébresztett rá arra, hogy ilyen módon tudsz velük programokat csinálni?
Jin: Szerintem az volt a fordulópont, amikor először tudtunk direktben beszélgetni egymással, vagyis amikor a Weverse megnyitott. Mindig voltak nehézségek, hogyha közvetlenül szerettünk volna beszélni velük. A Weverse megjelenése után kezdtem szórakoztatóbbnak találni ezt, mivel itt közvetlenül az emberektől kaphatok visszajelzéseket. És ráadásul a Weverset csak az ARMY használja és tudom, hogy csak a jó dolgokat próbálják megosztani velünk. Ezért még hálásabb vagyok.
Mondhatjuk azt, hogy a kommunikáció ezen formája megkönnyebbülést hozott érzelmi szempontból, amikor például valamit saját jogon jelentetsz, osztasz meg?
Jin: Régebben ha meg kellett tennem valamit, úgy álltam hozzá, hogy mindenképp valami hatalmas dolog az. Például, ilyenek jártak a fejemben, hogy „mégis hogy tudok egy ekkora dolgoz kezelni?” Mindig bátortalannak éreztem magam, de a személyiségem az évek alatt változott. A legnagyobb változás pedig a mentális hozzáállásomban van, még ha valami nagyobb, fontos projekt is van előttem, hiszem, hogy meg tudom csinálni. Most ahelyett, hogy „Hogy tudnám ezt kezelni?” az van bennem, hogy „Meg tudom csinálni!” amikor zenét csinálok.
Van valami oka, hogy így változott a hozzáállásod?
Jin: Általánosságban nézve, akkor csinálok bármit is, amikor kedvem van hozzá. Az „Abyss” akkor készült, amikor ki akartam fejezni, hogy nehéz időket élek. Aztán a „Super Tunát” azért csináltam, mert kedvem támadt horgászás közben alkotni valamit. Nem igazán szoktam tervhez ragaszkodni; bármit is csinálok, azt akkor csak, amikor kedvem van hozzá. Ez mind a zenére, mind bármi másra igaz, amit csinálok.
Az „Epiphany (Jin Demo Ver.)” ami a Proofon helyet kapott is egy ilyen érzés után jött? Lehet benne hallani, hogy a hangterjedelem ebben a verzióban sokkal kényelmesebb számodra, mint a végül kiadásra kerültben.
Jin: Igen. Már benne voltam ebben az érzésben, hogy amikor-úgy-érzem csinálok, heteket töltöttem el vele, de sokkal nehezebb volt, mint vártam. Az alapra nehéz volt dallamot írni. A refrén volt a legelső dolog, amit megírtam, de visszahallgatva a Proofon szereplő verziót, nem lett annyira rossz. (nevet) Utána legalább ötször meghallgattam szétszedve, egyesével a részeket és mindegyiknek megvan a maga érdeme, de végül az „Epiphany” végső verzió kidolgozottabb lett.
Az „Epiphany” stúdió verziójának dallama beleillik az album mondanivalójába – akárcsak a videóklip, eközben a Proofra került verzió melódiája sokkal poposabb és természetesebb. Talán épp ezért fontos, hogy akkor csinálj valamit, amikor elkap az érzés, nem?
Jin: Így igaz. Talán másoknak nincs értelme ennek, de fontos, hogy a dolgokat akkor csináljuk meg, amikor kedvünk van hozzá. Meg kell tenned, amit meg kell, ha munkáról van szó, de egyéb esetekben, ami nincs tőled megkövetelve – ezeket akkor jó megalkotni, amikor kedved van hozzá. Amikor otthon vagyok, ha enni akarok akkor eszek, ha az ágyban akarok maradni, akkor egész nap az ágyban maradok. A munkán kívül így élek. Ahogy mondtam – akkor csinálok meg bármit is, amikor kedvem van hozzá. Nem arról van szó, hogy belső békére leltem volna, úgy gondolom, hogy igazán akkor tudom kifejezni az érzéseimet, amikor megélem őket – tehát ha épp szomorú vagy boldog vagyok; el tudom mondani az embereknek, amikor szomorú vagyok akkor az vagyok, amikor boldog vagyok akkor azt tudom elmondani.
Ezt nem egyszerű megtenni, ugye – hogy akkor mesélje el az érzéseit, amikor azt érzi, hogy most kell?
Jin: Szerintem nagyon sokan nem értik meg ennek az egésznek a koncepcióját, hogy akkor csináld, amit akarsz, amikor akarod – mert ahhoz vannak szokva, hogy tervet csinálnak. Nem hiszem, hogy én is más voltam amikor először debütáltam. Magam is megterveztem jó pár dolgot, de val’szeg a személyiségem változott annyit, hogy ha most tervet csinálok az egészet simán meg tudom változtatni, hogy ha valami váratlan történik.
Szóval ez a te módszered arra, hogy egyensúlyban tartsd a BTS-t és a magánéleted?
Jin: Nos, eddig nem igazán tekintettem erre így, de azt hiszem mondhatjuk azt, hogy szeretnék a saját stílusomban szórakozni. Anélkül, hogy bárki másnak kellemetlenséget okoznék.
Van valami, amit szeretsz csinálni – valami ami nem okoz kellemetlenséget másnak, de ugyanakkor szórakoztató is?
Jin: Eszembe jutott, hogy jó lenne variety műsorokba menni; nem a csapat miatt vagy azért, hogy a munkámat népszerűsítsem, hanem azért, mert ezeket felvenni mindig jó szórakozás volt. Persze, ezeknél is vannak komoly dolgok, amiket be kell tartani, cserébe viszont egész nap a forgatáson annyit nevethetsz, hogy belefájdul a hasad. Emlékszel mit mondtam, hogy éreztem amikor egyszerre láttam a többi tagot és az ARMY-t a legutóbbi koncerten, ugye? Azért akarom így csinálni, hogy saját magam élvezzem az egészet – a színpadon remek műsort adva, de közben a BTS koncertet testközelből látni. Részt veszek egy ilyen műsorban, de közben látom is nézőként az egészet.
Viszont mindent megtettél a sérülésed ellenére is – a koncerten is. Úgy jött le nekem, hogy extrém szigorú vagy a csapattal közös munka tekintetében.
Jin: Szigorúnak kell lenned. Val’szeg problémás lenne, ha túl elnéző lennék magammal, ha a BTS-sel való munkáról van szó, tehát mindig szigorú vagyok.
A debütálás napja óta ilyen van, a mai napig így állsz hozzá. Hogy tudod ezt szinten tartani?
Jin: Mert ez okoz örömet. Azt mondják, hogy általában nem sokszor esik meg, hogy az emberek az irodai munkájukban boldogságra lelnének. De én rájöttem, hogy a munkám örömet okoz. Szerintem az egyik ok, amikor a Las Vegasi nagy koncertet és a Grammy előadást azért voltam képes megcsinálni, mert heten csináltuk együtt. Ebből az irányból nézve, az ARMY boldogságának köszönhetően élhetem az életem, nekem pedig ezeket kell megtennem, hogy az ARMY elégedett lehessen.
Szóval, úgy élsz, ahogy szeretnél; de a boldogságos szükségszerűen a BTS-ből és az ARMY-ból jön.
Jin: Rengeteget jelent, hogy ha megnyersz egy Grammy díjat. És reménykedtem, hogy nyerünk. Mert ha sikerült volna, akkor az ARMY-nak köszönhetően lehetett volna meg. De boldog vagyok most és nem vagyok szomorú, mert nem nyertük meg azt a díjat. Nem ez az életcélom. Jó lenne, ha nyerhetnék egyet és továbbra is élhetném az életemet így, ahogy, mert jelenleg elég boldog életem van.
A „Yet To Come” azt sugallja, hogy a legjobb még hátra van. De így a beszélgetés során hallva, miket mondtál, úgy fest, hogy számodra minden pillanat a legjobb volt.
Jin: Mindig, minden pillanat a legjobb. Hogy lehetne bármi is jobb, mint most? Ez nevetséges. (nevet)
Eredeti cikk: https://magazine.weverse.io/article/view?ref=artist&lang=en&artist=1&num=431
Kreditek
Article. Myungseok Kang
Interview. Myungseok Kang
Visual Director. Yurim Jeon
Project Management. Minji Oh
Visual Creative Team. Leehyun Kim(BIGHIT MUSIC)
Photography. Hyea W. Kang / Assist. Jisu Um, Yonguk Shin, Heehyun Oh, Chiho Yoon
Hair. Som Han / Assist. Hwa Yeon Kim, Seong Hyeon Hwang
Makeup. Dareum Kim / Assist. Yuri Seo, Sunmin Kim
Stylist. Youngjin Kim / Assist. Yesong Kim, Bongkyu Kim
Set Design. Darak(Seoyun Choi / Yehui Son, Ayeong Kim)
Artist Protocol Team. Shin Gyu Kim, Jin Gu Jang, Su Bin Kim, Jung Min Lee, Da Sol An, Jun Tae Park, Seung Byung Lee, Hyeon Ki Lee, Dae Seong Jeong, Ju Sang Lee