[7Fates: CHAKHO] 22. rész - Adj egy sütit és életben hagylak (Wattpad)

7Fates: CHAKHO - 22. rész

Adj egy sütit és életben hagylak

Hosu mérges volt.

Mérges volt, mert nem értette, hogy miért akar megbocsátani mélyen belül Zehának, aki épp érdes hangon elnézést kért mindenkitől.

Hiszen jobban belegondolva, miért is lenne ő a bűnös? Minden Hupo hibája. Ő is csak egy áldozat. Hupo megölte a szüleit. 

Pár perccel később összeszedte magát, miután átgondolta az egészet. Igazából, csak szüksége volt valakire, akit hibáztathat a történtek miatt, különben elvesztette volna a józan eszét. 

- Két hónap - mormogta megtört hangon Hosu. Két hónapja rabolták el őt a beomok. Azt már felejtette, hogy az a szörny hogy nézett ki. - Van fogalmad rólad, hogy az alatt az idő alatt, min mentem keresztül? 

A beomok nem mészárolták le kegyetlenül az embereket. Ó, nem. Helyette olyan örömmel kínozták őket, mintha csak rongybabák lennének és nem élőlények. A fájdalom annyira kínzó volt, hogy elkezdte irigyelni azokat, akik hamar meghaltak. 

- Viszont, ahogy látod, a testem elég szívós volt. Nem tudtam meghalni. 

Hosu sosem tartotta magát erősebbnek, vagy szívósabbnak másoknál. De amikor látta, hogy az emberek pár nap után meghaltak egy kis kínzás után - rájött, hogy tévedett. Hosu viszont életben volt. Még annak ellenére is, hogy mennyire durván megverték, még mindig itt volt. 

- Nem sokkal később nem adtak többet ennem. 

Egy Zahu nevű beommal zárták össze. Az megtagadta, hogy megegye az embereket. 

- Felajánlottak Zahunak egy lehetőséget. Vagy engem esz meg, vagy éhen hal. De valami érdekes történt. Valakinek valami tippje, hogy mi? 

A szörny maga is ajánlatot adott Hosunak. 

- Adott egy lehetőséget. Megeszem, vagy meghalok. A döntés az enyém volt. Az egyetlen pillanat alatt felpattanhatott és felfalhatott volna, ahogy én akartam volna megenni őt. 

Ő pedig hihetetlen módon elkezdett éhezni, ahogy megfosztották az ételtől. A legszánalmasabb és legcsüggedtebb állapotba került. A kínzások minden létező erejétől megfosztották, ahogy próbálta túlélni a napokat. Aztán pedig nem adtak neki többé enni, nehogy ápolni tudja a meggyötört testét legalább ennyivel. Ennek ellenére Hosu kitartott. Nem volt hajlandó megtörténi és lealacsonyodni arra a szintre, hogy megegye Zahut. Küzdött a késztetés ellen. 

- A beom neve Zahu volt. Az az idióta szörny úgy döntött, hogy éhen hal inkább. 

De halála előtt még mondott valamit Hosunak. 

- Hé, ember. Egyél meg és maradj életben. Találj valami célt és tűnj el erről a helyről. 

Hosu megrázta a fejét. 

Visszafogta magát, hogy ne lakomázzon Zahuból - noha az ösztönei ezt súgták. Attól tartott, hogy ő maga is szörnnyé válik mint a többi beom, ha megkóstolta volna a beom húsát. Zahu tudta, hogy Hosu önszántából nem fogja megenni. Úgyhogy saját kezével tépett le egy darabot a húsából és egyenesen a fiú szájába nyomta. 

- Edd meg. Nem halhatsz meg itt. Élj, és mondd el a világnak, hogy milyen borzalmas hely létezik itt. Ez nem normális. 

Hosu azonnal a szörny vérének édességét érezte meg, ahogy az a szájába került. Úgy érezte, hogy itt a vége a napokig tartó szenvedésének. Így hát fel is adta az ellenállását és felfalta. 

Akkor, abban a pillanatban Hosu lett a szörny. 

Egy szörny, akinél az emberi morált és a logikát legyőzte a túlélésért való ösztön. 

- És így éltem túl. Széttéptem és felfaltam. Az egyetlen beomot, aki meg akart menteni. Apránként elrágtam a húsát. És most nézzetek rám. 

Szörnnyé vált. 

Nem emlékezett, hogy mi történt utána egyébként. Minden egy nagy elmosódott folttá vált. Az egyetlen, ami derengett annyira furcsa volt, hogy csak fejfájást okozott neki. 

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét egy kórházban találta magát, idegenekkel, és hallgatta, hogy egy Zeha nevű férfi elmesélte a történetét, hogy hogyan törte fel a pecsétet. 

- Nézd, mivé váltam... szörnyeteggé. 

És ekkor Hosu sírni kezdett. Könnyei lefojtak az arcán és az alatta fekvő Zeha arcára cseppentek, ahol elkeveredtek az ő könnyeivel. 

- Szörnyeteg... lettem. - Hosu megértette, hogy ez nem Zeha hibája. - Én... 

Minden, ami velük történt cscak szomorú és tragikus véletlenek sorozata volt. Sin-siben mindenki megtapasztalta ezt, vagy így vagy úgy. Ez már a múlt része, de a jövőben még több ember fogja ezt megélni. 

- Szörnnyé lettem. 

Hosu lehajtotta a fejét. Eddig a Zehát szorongató kezei elernyedtek, majd arcát a kezébe temette. Zokogni kezdett. 

Könnyei összevizezték Zeha pólóját, ahogy keservesen sírt. Az pedig Hosu haját áztatta el a saját könnyeivel cserébe. Szomorú és fájdalmas éjszaka volt. 

***

Hupo elvigyorodott a könyvesboltban állva, miközben egy illusztrált könyvet nézegetett. A színes tigris ábrázolása alatt szerepelt egy mondat, ami nosztalgiával töltötte el. 

"Adj egy sütit és életben hagylak."

Mikor is volt ez?

Bulti és Maro egy kosár rizssütivel tértek vissza hozzá a szokásos január 16-a után. Mikor Hupo megkérdezte, hogy mégis mi van náluk, Bulti úgy válaszolt, hogy látott egy lányt, aki valamit a fején cipelt és megkérdezte, hogy mi az. Azt mondta, hogy rizssütik. Ő viccből azt mondta a lánynak, hogy nem eszi meg, hogyha neki adja a sütiket. Az pedig az egész kosárral neki adta. 

Akkor még Bulti nem ölte és vadászta le az embereket, mint most. A legtöbben ezt tették. 

A beomok az életüket féltve menekültek az árnyékvilágba a csata elvesztése után. Hosszú évekig éltek ott, az időtlen űrben, megfosztva őket az élet és halál jogától. 

Egy nap viszont észrevették, hogy a pajzs ereje meggyengült. Aztán kiszabadultak - hogy felfedezzék, a világ teljesen megváltozott. Minden új és idegen volt. Így évekbe telt rájönniük, hogy a végzetüket jelentő gomok igazából az emberek voltak. 

De az emberek már réges-rég elfelejtkeztek a gomokról és a beomokról. Az utóbbiak számára a csata még friss emlékként létezett, mintha csak tegnap történt volna. Ellenben az emberek részéről már több tízezer év telt el. Egy esemény, ami olyan régen történt, hogy senki sem emlékszik már rá. Még szájhagyomány útján sem maradt fenn. 

A beomok túlléptek a világ változása okozta ürességen és kétségbeesésen. Azzal nyugtatták magukat, hogy évente egyszer elhagyhatják az árnyékvilágot. Akkor is igaznak bizonyult, amikor rájöttek, hogy az emberek megevésével olyan erőre tettek szert, ami segített nekik életben maradni anélkül, hogy homokká porladtak volna. Pontosan annyi embert öltek meg, amivel túlélhették - se nem többet, se nem kevesebbet. 

Mindez azért volt, mert a háború és a múlt haragja eltűnt az emberi emlékezetből. Pár beom morgott Hupo szabályai ellen, mégis engedelmeskedtek neki és elnyomták a haragjukat a gom törzs leszármazottai ellen, várva a napra, amikor a pecsét véglek megtörik. 

Hittek benne, hogy egy nap ez megtörténik. 

Emellett nem látták jónak az egész emberiség utálatát, ha már egyszer abban a világban élhettek. 

Viszont több száz év múlt el úgy, hogy nem mutatkozott több jele a pecsét megtörésének. 

Az emberek fejlődtek, növekedtek amíg ők vártak. Néhányan elkezdtek átokként tekinteni arra, hogy évente egyszer átmehettek a határon, mert arra emlékeztette őket, hogy az emberek mennyit fejlődtek - ők pedig addig egy helyben toporognak. 

Semmi sem ejtette ennyire kétségbe őket, mint az, hogy látták, ahogy az emberek egyre erősebbé válnak. Szinte fájdalmas volt látni bezárva a másik fél fejlődését. 

Nem sokkal később ez a kétségbeesés gyűlöletté változott. 

Miért kell nekünk így élnünk, míg azok a nyomorult gomok olyan jól élnek? 

Bulti és Maro, akik egyszer olyan boldogan fogadták el a sütiket, most elkezdtek neheztelni az emberekre. 

Hupo is megváltozott. Ennek eredményeképp nem állította meg a többi beomok, akik elkezdték lemészárolni az embereket. 

A beomok megérdemlik, hogy öljenek. 

Hupo úgy látta, hogy az embereknek felelősséget kell vállalniuk az őseik bűnéért. Hiszen a gomok elárulták a fajtájukat. Elkezdte gyűlölni az embereket, miután látta, hogy milyen szabadon és kényelemben élnek. 

- Az emberek elvesztették a gomok erejét. 

Hupo minden évben beszédet tartott, amikor a beomok haraggal telve visszatértek január 16-án az árnyékvilágba. 

- Az emberi faj nagymértékben növekedett, de ha összefogunk, megtizedelhetjük őket. 

Tudta, hogy azok ellen harcolni, akik rég elveszették őseik erejét, gyerekjáték lesz. 

- Eljön majd a mi időnk. Várjunk itt türelemmel addig. 

És mikor eljön az idő, akkor végzünk minden emberrel. Eltöröljük a föld színéről az áruló gomok valamennyi leszármazottját. 

Ez volt a terv, amikor a pecsét eltört és szabadon átmehettek Sin-sibe. Hupo mindenkivel végezni akart.

De nem sokkal később realizálta, hogy valamit kihagyott. A pecsét megszüntével nem csak szabadságot nyertek a beomok, hanem más egyéb erők is kiszabadultak. Köztük olyan erő, ami néhány ember esetén a ősi erők újraéledését okozta. 

Így válhattak beomvadászokká. Hupo meglepetésére ezek az emberek kifejezetten erősek voltak - és sokan. Ezért a beomok elbuktak Sin-si meghódításában olyan könnyen, mint amennyire szerették volna az egészet igába hajtani. 

Ideje volt Huponak beismernie, hogy az embereket nem lehet csak egyszerűen eltörölni. Így hát a tervét is meg kellett változtatnia, hogy hogyan szabaduljon meg azoktól, akik halált érdemelnek. 

A listája élén a beomvadászok és a semmirekellő bűnözők szerepeltek. Úgy döntött, hogy a gyengéket és a jókat megkíméli, mert őket a későbbiekben egyszerűen le lehet igázni. 

Hupot a gondolataiból egy apró puffanás szakította ki. Még mindig a rajzra bámult, amikor is valami finoman a lábának ütközött. Amikor lenézett egy kislány bámult rá hatalmas szemekkel. 

Olyan 5 és 6 év közöttinek nézett ki. Úgy tanulmányozta Hupo arcát, mint aki tudta, hogy valami nem stimmel vele. De nem igazán tudta megfogni, hogy micsoda. 

Hupo hirtelen úgy érezte, hogy viccelődni akar vele. Így hát rávillantotta a fogát és annyit mondott: 

- Adj egy sütit és életben hagylak. 

A kislány oldalra billentette a fejét. Majd ahogy meglátta a kezében a könyvet, hirtelen rájöhetett, hogy mit szeretne. Nekiállt a táskájában kutatni és felé nyújtott valamit. Egy darab kenyér volt, ami kilapult a táskájában. 

Hupo hunyorogva nézte. 

- Hát, ez nem süti. Azt hiszem meg kell, hogy-

- Hé! Mit csinálsz azzal a kislánnyal? - Egy éles hang hallatszott mögüle. 

- Tanár néni! - A lány vidáman szólította meg a tanítóját és elsétált Hupo mellett. 

- Tudja, hogy feljelenthetik a rendőrségen, hogyha ilyen időkben egy gyerekkel beszél, ugye? Felnőtt ember, szóval jobban kéne tudnia, hogy...

Hupot idegesítette. És megerősítette abban, hogy sokkal jobb lesz vele is végezni. A világ jobb hely lesz az ilyen hangos és kötözködő emberek nélkül. 

Amikor lassan megfordult, a tanár megijedve nézett rá. 

A gyerekkel ellentétben, Ő azonnal rájött, hogy mi a gond vele. Halál tükröződött a szemeiben. 

Az agyarait is kivillantotta, mintegy válaszképp az idegesítő nőszemélynek. 

- Öhm, én... 

Még ahhoz is ijedt volt, hogy sikítson. De a kislány erősen szorította magához.

- Tanárnőőőő. 

A kislány rájött, hogy valami nem stimmel a tanítójával és megfordult, hogy Hupora nézzen. Abban a pillanatban, a beom visszaemlékezett arra, hogy felé nyújtotta a kislány a kenyeret és arra, hogy Bultira és Marora, akik egy kosárnyi sütit kaptak sok-sok évvel ezelőtt. 

Nem értette, hogy miért most ugrott be neki ez a kép. Hirtelen a szíve üressé vált. A vágy, hogy végezzen velük azonnal eltűnt, ahogy az agyarait visszahúzta. Hupo elsétált kifelé menet a kislány mellett és csak annyit mormogott felé:

- Légy jó. Nem esszük meg a jó gyerekeket. 

Fordította: Kookachu
Lektorálta: Lin

Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)

A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!