7Fates: CHAKHO - 21. rész
Sajnálom
Ugyan egy kis időbe telt, de a csapat talált végül egy kórházat a környéken, ami még nyitva volt ezen a késői órán. A korosodó orvos egyedül vezette a helyet és kissé visszahőkölt a hét véres, megtermett férfit látva. Végül gyorsan megértette a helyzetüket, miután elmondták, hogy beom vadászok. Azonnal felajánlott nekik egy kórtermet további kérdések feltevése nélkül.
- Én vagyok itt az egyedüli orvos. A nagyobb kórházba kellene mennetek, hogy rendes ellátást kapjatok - jelentette ki határozottan a férfi.
Mivel a kórházban nem volt műtő, ezért csak egy egyszerű elsősegéllyel tudott szolgálni. Do-Geon a súlyos gyomorsebét szorongatta, fájdalmas ábrázattal dőlt hátra az ágyban. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elájulhat. A fiú, aki megette a beomot, öntudatlan állapotban hevert a másik ágyon. Zeha szintén a hasán lévő sebet szorította. Azt hitte, hogy a golyó átment a testén. Ehhez képest, amikor a doktor felemelte Zeha pólóját, hogy ellássa a sebét, csak egy enyhe vágás volt a bőrén. A lüktető fájdalom megszűnt, ahogy az erős vérzés elvette minden energiáját. Viszont a folyamatos szúró érzés, amit a golyó okozott teljesen elmúlt. Mégis mi történik a testével? Úgy hallotta, hogy az erős beomok gyorsan gyógyulnak. Ő viszont nem az...
Zeha visszaemlékezett a legutóbbi alkalomra, amikor Hupo megtámadta őt az Inwang-hegyen. Akkori sérülése sokáig ágyhoz kötötte, mire visszanyerte az egészségét. Most, hogy belegondolt újabban gyorsan gyógyult bármilyen sérüléséből. De sosem ennyire gyorsan.
Zeha saját magán érezte, hogy napról napra egyre erősebb. Annyira gyorsan történt ez a változás, hogy fizikailag érezte, mi történik vele.
De nem Ő volt az egyetlen, aki ezt tapasztalta. Haru, Do-Geon és Jooan is változtak. Hwan és Cein esetében nem tudott róla, mivel elég későn csatlakoztak a csapatukhoz. Mindattól függetlenül, hogy mi történik velük jelenleg, egy dolog teljesen biztos volt - valami megmagyarázhatatlan esemény folyik a csapatban.
Sin-si maga is rengeteg változáson ment keresztül mióta a Beom Szikla összetört és a szörnyek ellepték ezt a világot.
A városi emberek között megjelentek olyan emberek, akik különlegesen erősek lettek, mint a beom vadászok és a rengeteg féle fegyver is, ami még tovább növelte az erejüket. Mindez ennek a hatása lenne? A beom-származása reagálna a határ megszűnésére? Vagy...
Zeha körbenézett a szobában.
Azért válna erősebbé, mert velük van?
Valami nem stimmelt. Még azt valahogy meg tudta magyarázni, hogy Haruhoz miért érez valami kötődést - annak ellenére, hogy az első találkozásuk elég bizarra sikerült - nem tudott magyarázattal szolgálni arra, hogy a többiekkel miért érezte magát ennyire biztonságban. Azonnal képes volt valamennyiükkel megtalálni a közös hangot.
Zeha soha senkivel kapcsoaltban nem érzett ilyen szintű kötődést, pedig rengeteg emberrel találkozott már az évek alatt, amíg dolgozott, vagy amíg az árvaházban élt.
Szüksége van rájuk.
Vagy várjunk, nem is, nem az számít, hogy neki szüksége van rájuk; ez tény, hogy mellette kell maradniuk, minden áron.
Ez a meggyőződés szép lassan fogalmazódott meg benne. És ráadásul ugyanezt érezte Hosu, a beomfaló iránt is, mégha csak most találkoztak.
- Zeha, hogy vagy? - kérdezte Jooan, és lenézett rá az ágy mellett állva.
- Jól vagyok. Annyira, hogy az már furcsa - válaszolta Zeha. Felhúzta a felsőjét, hogy megmutassa, mégis mire gondol. - Nézd a sebet. Majdnem begyógyult.
Mindenki, kivéve Hosu, odasereglett köré. Do-Geon ugyan megtántorodott és a sebéhez kapott ahogy felkelt, hogy megnézze.
- Nem így értettem, hogy ennyire közelről nézzétek meg a sebhelyet... - mormogta Zeha, miközben próbálta visszahúzni a pólóját. Cein viszont előrenyúlt és megfogta, hogy megakadályozza benne.
- Miért? Ne csináld, mutasd meg - kérlelte.
- És miért nem inkább azzal a furcsa szőrgombolyaggal foglalkozol inkább? - puffogott mérgesen Zeha.
Cein azóta a szürke szőrt simogatta, mióta beértek a kórházba. Ahelyett, hogy a fiú tanácsát követte volna, gyorsan zsebrevágta az említett tárgyat, mintha szégyellné. Inkább közelebb hajolt, hogy megvizsgálja Zeha sebét. Annyira közel, hogy már majdnem hozzáért az arca a hasához.
- Hé, hé, ennyire azért ne - szólt rá.
- És én még azt hittem, hogy viccel. Nézzétek, tényleg szinte teljesen begyógyult. Biztos vagy benne, hogy a golyó eltalált? Lehet, hogy egy sima vágást túlreagáltál? - Zeha hitetlenkedve bámult Ceinre. Az csak megvonta a vállát válaszképp. - Miért ne? Semmi gond. Úgy viselkedsz, mintha a világvége lenne egy kis seb miatt. Nem ítélkezem. Elvégre, jószívű ember vagyok. Megértő is.
- Ó, emlékeztess rá, hogy ki volt az a gyáva nyúl, aki könyörgött, hogy védjem mega, hogy felbukkant egy beom?
- Látod, veled ellentétben, én nemzeti kincs vagyok - vágott vissza Cein.
- Ez a beomerő miatt van - szólalt meg hirtelen Jooan, közbevágva a két fiú csipkelődésébe. Mindenki azonnal felé fordult. - Ez az egyik beom képesség - a gyors gyógyulás.
Zeha szíve elnehezült Jooan szavai hallatán. Nem mondta el mindenkinek, hogy az apja beom volt. Félt a reakciójuktól, ha meghallják, hogy egyébként két rassz keveréke. Ekkor viszont Jooan tekintete találkozott az övével és még hozzátette az előző gondolatához ezt:
- Én szerelmes vagyok egy beomba. Egy meglehetősen erősbe. Ezért tudok róla.
Csend telepedett a szobára. Mindenki tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve nézett a fiúra, aki mindezt úgy közölte, mintha semmiség lenne. Do-Geon volt az első, aki reagált. Megnyugtatólag a vállára tette a kezét.
- Nos... nem mindegyik beom rossz. Úgy értem, nem a barátnőd őlte meg a barátaimat... ugye?
- I-igen, igazad van. Nem mindegyikük gonosz. Olyan, mint mi, emberek. Még közöttünk is vannak olyan rosszak, mint a szörnyek. Ideszámítva azt is, aki lelőtte Zehát - fűzte hozzá Cein.
Hwan néma maradt a beszélgetés alatt. Soha nem fogja rávenni magát, hogy megvédjen egy utálatos beomot. Elvégre, pár órával ezelőtt erősítették meg, hogy a testvére halott. Jooan egy szomorú mosollyal fejezte ki iránta a részvétét. Hwan összevonta a szemöldökét és a padlót bámulta.
- Sajnálom, én...
- Ne, Hwan. Nem kell elnézést kérned. Megértem, hogy min mész keresztül - nyugtatta meg Jooan.
- Értem, de... akkor is. Sajnálom.
- Semmi gond. Elvégre ezt a szerelmet eleve senki sem értette volna meg. Igazi tiltott típus volt, aminek az volt a sorsa, hogy titok maradjon. És... egy olyan halál volt, amit senki sem gyászolt volna meg.
- Mit mondtál? - pillantott fel Hwan.
- A barátnőm halott. Meghalt, miközben a beomokkal harcolt, hogy engem védjen. De tudod mi a vicces? - horrkantott Jooan, ahogy a tenyerére bámult. Még mindig érezte Narae bőrének érintését, aki a karjaiban halt meg.
Ők ketten évente egyszer tudtak csak találkozni mióta megismerték egymást - még mikor Jooan csak egy gyerek volt. Határtalanul boldog volt, amikor végre mindennap láthatta. Siralmas, hogy Narae nem sokkal azután halt meg, hogy ez az álma valóra vált.
- Nem tudtam semmit tenni érte. Ennek ellenére rám hagyta az erejét, mielőtt elhunyt.
Jooan története végre megválaszolta a rejtényt, ami gondolkodóba ejtette a kis csapatot; ezért volt képes egy beom sebességével mozogni.
másik nevettek volna ezen a történeten, állítva, hogy lehetetlen és értelmetlen, hogy egy ember kapja a beom erejét. De itt egyikük sem kételkedett benne. Hiszen mindannyian különös és megmagyarázhatatlan dolgokat tapasztaltak az elmúlt hónapokban.
Jooan szemei vörösessé váltak, ahogy Narae-ra gondolt. De nem sírt. Pár pillanattal később összeszedte magát és Zehához fordult.
- Szóval, ahogy mondtam, a képességeimet egy beomtól kaptam. Egy kifejezetten erőstől.
Mindenki újra Zeha hasára nézett, ő pedig felhúzta a takarót, hogy elfedje vele.
- Az apám beom volt - vallotta be végül.
Rájött, hogy nem titkolhatja tovább, pláne Jooan bátor vallomása után. Ahogy az apja találkozott a végzetével, hasonlított arra, hogy Jooan barátnője találkozott az övével. Zeha nem tehetett róla, de szégyellte magát amiért meggpróbálta egyáltalán elhallgatni az igazságot az apjáról.
- Az anyám pedig egy sámán volt, aki a kaput védelmezte.
Zeha elmesélte a csapatnak, hogy mi történt holnaptár szerinti január 16-án az Inwang-hegyen. Elmondta, hogy miért ez a nap volt az, amikor a szörnyek átjöhettek és hogy ez a szülei halálának az évfordulója is.
Senki sem tudta, hogy mit mondjon, amikor Zeha befejezte a mesélést. Időre volt szükséges, hogy feldolgozzák, mit is mondott most el nekik - egy sámán fia volt, aki a határt védelmezte. Majd hozzáment egy beomhoz és lett egy fiúk, aki áttörte ezt a határt, így Sin-sire szabadítva a beomokat.
De persze tudták, hogy mindez nem Zeha hibája volt. Hupo átverte őt.
Viszont a tette következményei annyira komolyan voltak, hogy nem tudták csak úgy félvállról venni az egészet és megnyugtatni Zehát, hogy minden rendben van. Inkább csöndben maradtak.
- Te... te nyitottad ki a kaput? - mordult fel egy mély hang a többiek mögött.
- Te?! Te törted meg a pecsétet?!
Egy nagy árnyék repült át a csapat felett és Zehának csapódott. A térdével egyenesen Zeha sebére nyomott, aki fájdalmában felkiáltott. Nem látta az érkező támadást, így nem is volt ideje védekezni. A támadó megragadt a nyakát.
- Van fogalmad róla... - Hosu volt az, a beomfaló. Senkinek sem tűnt fel, hogy magához tért. A fiú szemeit, amik sárgán világítottak, mint egy beomnak, beárnyékolta a gyűlölet. - Van fogalmad róla, hogy min kellett miattad keresztül mennem?!
A karmai kiugrottak.
- El tudod képzelni, hogy mégis mit tettél velem?!
A fiú annyira mérgesnek és érzelemmel telinek hangzott, hogy mindenki szótlanul figyelte.
- Van fogalmad róla, hogy hogyan vágták és kaszabolták szét a testem? Hogy mennyire meg akartam halni?! És mégis, mennyire élni akartam?! Nem tudod, mi?!
Zeha azon kapta magát, hogy képtelen visszavágni. Hiszen igaza volt. Minden az ő hibája volt. Próbálta mindig Hupora kenni az egészet, végül mégis saját magát hibáztatta végül. Hihetetlenül bűnösnek érezte magát az Inwang-hegyi események után. Csak senkinek sem mutatta ki. Sírni szeretett volna, bárhányszor valaki meghalt vagy megtámadták a várost.
Fejében cikáztak a gondolatok, az önsanyargatás.
Sajnálja. Tényleg sajnálja. Minden az Ő hibája.
Bár, korábban tudta volna.
Bár jobban érdeklődött volna a szülei halálábak körülményei irányt.
Bár erősebb lenne.
Bár okosabb lenne, hamarabb rájöhetett volna a beomok mesterkedéseire.
A város, még mindig nyugodt hely lenne.
Senki sem halt volna megg, vagy vesztette volna el a családját, barátait és a szerelmét egy beom miatt.
Ha Ő nem lenne.
Nem kellett volna anno a szüleinek megmenteni.
Meghalhatott volna velük együtt.
Akkor mindez nem történt volna meg.
Zeha arcák a megbánás és fájdalom könnyei folytak végig. Felnézett és mindenkinek a szemébe nézett. Ceinre nézett, majd Do-Geonra, Hwanra és végül Jooanra. Legutoljára Harura, akin kicsit tovább időzött a tekintete, mielőtt Hosu felé fordult volna.
- Sajnálom.
Remélte, hogy érzik a bocsánatkérésében az őszinteséget. Nem igazán fog rajtuk, a fájdalmukon segíteni, de akkor is.
- Sajnálom. Őszintén.
Fordította: Kookachu
Lektorálta: Lin
Lektorálta: Lin
Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!