7Fates: CHAKHO - 19. rész
Élni akartam
Gusztustalan és visszataszító büdös volt odabenn. Több börtöncella volt egymás mellett mindkét oldalon. Némelyikben még hullák is voltak, amik már lebomlottak és férgekkel voltak tele.
De azok sem voltak jobb állapotban, akik még éltek. Üres arccal és üveges szemmel néztek maguk elé - már régóta kihunyt a szabadulásra való remény bennük. Úgy festettek, mint akik már halottak.
Ennek okán semmilyen reakciót nem mutattak, amikor Zeha és a csapata beosontak. A hely maga volt az élő pokol.
Ahogy lépkedtek cuppogó hang hallatszott. Zeha észrevette, hogy a padló vastagon be van terítve valami piros és fekete folyadékkal. Szemével követte, hogy merről indulhat ez az ismeretlen lötty, majd a szoba végén kiszúrt egy embert, aki pántokkal egy székhez volt kötözve. Az ismeretlen egy csőhöz volt rögzítve, amin keresztül a vére bekerült a rendszerbe. A lekötözött ismeretlen teljesen mozgásképtelen volt. De a vére tovább folyt kifelé eláztatva a földet és a gyűjtő rendszer felé haladt.
- Fúj... - Zehát Cein hangja zökkentette ki a bámulásból. - Siessünk, mentsük meg az embereket. A beomok bármelyik pillanatban visszatérhetnek.
Mindenki gyorsabban kezdett mozogni. A földön pocsolyákban összegyűlt vér szétspriccelt, ahogy beleléptek. Miközben zavaró és irritáló volt ennek a hangja, egyidőben meg is nyugtatta.
Zeha azzal szembesült, hogy a székhez kötözött ember már kihűlt és nem regált semmire, mire odaért hozzá. Az jutott eszébe, hogy megmenthette-e volna, hogyha hamarabb ideér?
De ezzel nem ért rá foglalkozni, Ceinnel együtt nekiálltak a lakatokat levágni a cellákról.
- Ébresztő, emberek! Sietnünk kell! Mozduljatok!
- Nincs sok időnk! Futás! Gyerünk!
Az élénk hangok visszhangoztak a nagy börtöncellák között, ezzel pedig visszahozva az életet az emberek többségébe. Ahogy kizökkentek az eddigi transzos állapotukból rájöttek, hogy most van itt az esély, hogy megmeneküljenek ebből a pokolból.
Az éhség, a kínzások - ezek mind nagy terhet jelentettek. Így hát nem tudtak olyan gyorsan kiszaladni, mint Zeháék szerették volna. Néhány jószívű ember önkéntesen nekiállt segíteni nekik és bíztatni őket, hogy jöjjenek kifelé, míg az önzőbbek félrelökték a többieket, hogy hamarabb kijussanak. A felmentő csapat viszont túl elfoglalt volt, hogy a tömeget irányítsák, hogy azok rendben és civilizáltan ki tudjanak menekülni. Egyszerűen túl sok kinyításra váró börtön és túl sok ember volt még.
- A be-beom vadászok itt vannak!
- Segítség! Mentsetek meg! Itt vagyunk! - kiabáltak az emberek, amíg arra vártak, hogy az ő börtönükről is lekerüljön a lakat.
Ekkor viszont meghallották, ahogy a fémajtó megcsikordult. Zeha azonnal megfordult és meglátta, hogy Kyeongtae meg a csapata érkezett meg, akik pánikkal az arcukon figyelték a helyzetet. Teljesen lesokkolódtak ezt a váratlan szituációt látva.
- Hé, ti! Most nincs itt az ideje a tétlenül álldogálásnak! Segítsetek ezeket az embereket kivinni!
Zeha kiáltása kirántotta Kyeontaet a bámulásából. Azonnal utasította a szakaszát, hogy segítség az evakuációt. Nem is lehettek volna hálásabbak a felbukkanásuknak.
Általában, hogyha megjelent a Tigris Lepkék bármelyik csapata, az nem várt zavart okozott. Az ilyen vészhelyzetben viszont még több segítő kezet jelentettek. A megjelenésük sokkal gyorsabbá tette a mentési folyamatot. Amikor elértek az utolsó cellához, mindenki megállt egy pillanatra. Elakadt a szavuk.
- Ő most... tényleg megette a beomot? - dünnyögte magának hitetlenkedve Cein.
Nem hittek a saját szemüknek. A cellában ott volt egy fiú és egy beom. Annak fekete csíkok futottak végig a sárgás szőrén. Darabokra volt tépve, valamint harapásnyomok voltak a húsán. Mellette egy barnahajú férfi volt, vérfoltokkal a száján. Elterülve feküdt a földön, öntudatlanul.
- Él még?
Do-Geon épp be akart menni hozzá, amikor kiáltást hallottak.
- Le van zárva! - bukkant fel Kyeongtae. - Minden le van zárva. A felfelé vezető lépcsők és a lefelé vezető is!
Az alagsor első illetve negyedik szintjére vezető ajtók olyan szinten be voltak zárva, hogy nem tudták kinyitni.
- Próbáltátok szétlőni a kilincset? - kérdezte Do-Geon.
- Nem, nem erre gondoltam. Az ajtók betonnal vannak befalazva.
Bárki készítette ezt a borzalmas kazamatát minden vészkijáratot vastag betonfallal zárt le, így védve ki, hogy bárki is az alagsor második vagy harmadik szintjére tudjon menni. Ez azt jelentette, hogy a földalatti alagút volt az egyetlen be- és kijárat.
- Ez azt jelenti, hogy úgy kell kijutnunk, ahogy bejöttünk - állapította meg Zeha. Ekkor azonban libabőr futott rajta végig. Valami közeledett.
***
Bulti épp a 6. körzetben vadászott emberekre, amikor megkapta a jelentést, hogy Zahut megette az ember. Azonnal visszatért a bázisra, hogy maga ellenőrizze.
Ahogy belépett megérezte, hogy valami nincs rendben, amikor könnyedén ki tudta nyitni a vészkijárat ajtaját - mert a zárat már valaki kinyitotta. Bulti nem számított arra, hogy halott beomokat fog találni a lépcső alján. Kegyetlen és torokból érkező morgás hagyta el a száját. A másik három beom aki vele volt szintén a fogát csikorgatta. Bulti éles karmai kiugrottak, ahogy a fekete köd megjelent körülötte vérszomjjal és dühvel tele. Ekkor egy hangos üvöltés hagyta el a száját. Nem érdekelte, hogy hallotték-e vagy sem a vadászok odalent. Amúgy is - egymaga végezhetne mindegyikükkel. Mégis csak egy magas szintű beom volt, aki tucatnyi beom vadásszal ért fel.
***
Egy férfi állt Sin-si legmagasabb és legszebb felhőkarcolójának legfelső emeletén. Tiszta kilátás nyílt a fényes és luxussal teli városra onnan fentről. De messze volt a lenyűgözöttől.
Jól tudta, hogy minden fényűzés csak kirakatba volt téve, a valóságban az egész belülről rohadt. Nagyon is tisztában volt vele, hogy ez a rothadás úgy terjedt tovább, mint egy vírus. De senkinek sem tűnt fel a városban. Persze, néhányuknak feltűnhetett ez a furcsa helyzet, viszont soha nem fogják megkeresni a forrását.
- Mind meghalnak, mielőtt rájöhetnének - takarta el a száját egy legyezővel. - Semmitérő banda.
Többször megesett már, hogy az emberek egy csapat hangyára úgy léptek rá, hogy nem realizálták, hogy épp egy mészárlást követtek el. De nem csak az elkövető nem volt tisztában azzal, hogy mi történt. Az elszenvedők úgy haltak meg, hogy nem tudták, mi okozta a tömeges halálukat.
Ugyanezt a jövőt jósolta az embereknek is.
És a beomok semmiben sem különböztek tőlük.
A beomok soha nem értették volna meg, hogy hogyan és miért történt velük, ami.
- Mindannyian semmitérők... - mormogta magának és behunyta a szemét. Amikor ezt tette a múlt emlékei tiszta és élénk képként jelentek meg előtte. Megeshetett, hogy tíz- vagy akár húszezer évvel ezelőtti dolgokat látott - talán több százezerrel korábbit. De az idő nem jelentett számára semmit.
Ami számított, azok az események, amik minden alkalommal visszatértek.
- Hm? Mi ez? Tényleg él?- Használható vagy bármire is? Úgy fest, hogy az egész napotok evésből, ürítésből és az életetek elpazarlásából áll.- Váó, ezt nézd. Jót eszik. Hé, hé. Miért nem eszed meg azt is?- Nézd, hogy gurul! Mindössze csak egy kicsit kellett megrúgnom és így megindult lefelé.
A fájdalommal teli szégyen frissen és kendőzetlenül bukkant fel a szívében, még ennyi évvel később is. A végső megoldás viszont ott volt ennyi idő után is. A gyűlölettel teli terve, amit több, mint tízezer év alatt formált meg, végre kezdett formát ölteni és sikeresnek látszott. Ekkor valami nekicsapódott az előtte lévő ablaknak, valami pici és sötét. Résnyire kinyitotta az ablakot és az apró jószág, aminek pók lábai és patkány arca volt berepült a szobába és leült a vállára. Miközben az emberek taszította a kinézete, Ő szinte fiaként tekintett rá. Meghallgatta a jelentését, miközben az ujjával simogatta. Tekintete az áruházra siklott. Az az egy üzlet, csak egy szelete volt a tervének. Nem számított, hogyha megtalálják.
Hiszen senki sem fog rájönni, hogy a tragikus és horrorba illő helyzet az Ő csodálatos elméjének köszönhető.
Hidegen elmosolyodott. Finoman hozzáérintette a legyezőt a lény szájához, ahogy hangosan gondolkodott.
- Lássuk hát. Ki lesz a győztes?
***
Mindenki hallotta a beom üvöltését. A hang a túlélőket és Kyeongtae csapatát földhöz szögezte. Zeha megmarkolta a kardját és Ceinhez fordult, aki túl ijedt volt ahhoz, hogy bármit is mondjon. A fiú a tőrét szorongatta, ahogy az ajtóra bámult a túloldalon. Megérezte magán Zeha tekintetét, majd felé is fordult és úgy tátogta a frázist: "Védj meg".
Zeha finoman kuncogott ahogy felemelte a kardját, készen arra, hogy a beomok felé ugrojon, ha kell. Elkiáltott magát:
- Minden befelé, most!
A hangja mindenkit kirángatott a sokkból. Most, hogy ismét veszélybe került az életük, szó nélkül visszarohantak a cellákba. De a beom gyorsabb volt.
Hangos morgással előre ugrott és öt embert a falhoz csapott. Már az előtt meghaltak, hogy földet ért volna testük. Kyeongtae és a csapata semmit sem értek segítség szempontjából. Vezetőjük felemelte a fegyverét, míg a többiek azzal voltak elfoglalva, hogy mindenkit visszanyomjanak a börtönbe.
A beom újra felmordult és ismét emberek vágódtak a falnak.
Zeha értetlenül nézett körbe - mégis mi folyik itt?
Hallota a beomok kiáltását és érezte a mozgásukat. Viszont nem látta őket.
Tudta, hogy több szörny a sötét ködben mozgott, a többiek pedig elképesztően gyorsak voltak. De ez egy teljesen más szint volt. Soha nem látott még ilyet. Emellett nem volt sötét köd sem.
Do-Geon viszont mellette csettintett a nyelvével, és egy árnyékra célzott, ami a földön megjelent. A töltény átütötte a betont, ezzel követ és vért spriccelve szét.
Az egyik beom felordított. Majd fel is bukkant a szürke beom az árnyak közül. Zeha azonnal felé vetődött, a fényes pandéjét a mellkasának célozva. Az viszont már eltűnt, mire odaért. Mögötte valaki fájdalmában felkiáltott.
Cein volt az.
Zeha nem hitt a szemének.
A hamuszürke beom, aki az előbb még Zeha előtt állt egy másodperccel korábban, már mögötte volt és Ceint a levegőbe tartotta.
- Ez nagyon rossz, Zeha - suttogta Haru. - Ez a középszintűek felett áll.
***
Cein lefagyott félelmében, ahogy a beom felemelte. A fogás arra emlékeztette, amikor egyben lenyelte a beom hetekkel korábban. Azt hitte, hogy a korábbi szörny megölése helyrehozta a traumáját, de tévedett. A mostani beom pedig kitátotta a száját, felfedve széles fekete torkát. Cein nem kapott levegőt.
Ez lesz.
Ezúttal nem lesz olyan szerencsés.
Meg fog halni.
De élni akart.
Még ha a szülei nem is akarták Őt.
Mindent megtett, hogy a szülei kedvére tegyen. De egyszer sem dicsérték meg, egész életében, egy jó szót nem mondtak rá. Bejutott abba az orvosi iskolába, ahova a testvére nem tudtott. De csak érzelemmentes vállveregetést kapott. Cein ekkor jött rá, hogy semmi keresnivalója ebben a családban.
De ettől még... élni akar.
Élni akart.
Élni akart, hogy egyszer megtalálja a helyét a világban.
Hitt benne, hogy megvan a maga helye, ahol a legkisebb dolgokért is megdicsérik. Egy hely, ahol senki nem érezteti vele azt, hogy nem elég jó.
A beom agyarán megcsillant a fény. Cein behunyta a szemét.
Ő tényleg élni akart....
Fordította: Kookachu
Lektorálta: Lin
Lektorálta: Lin
Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!