7Fates: CHAKHO - 16. rész
A fény, amit nem tudsz elengedni
Haru szétterítette Sin-si térképét. Sin-si az új északi és a régi városrészre tagolódott, melyeket a nagy folyó választott szét. A Yisal-torony büszként állt az új városrész közepén, míg az Inwang-hegy kissé északabbra húzódott. A régi városrészben húsz kerület volt, a kerületek a tizennyolcadiktól a huszadikig a folyó mentén helyezkedtek el. Ezek feküdtek a legközelebb az új városrészhez. És ezek voltak a legbiztonságosabbak is emiatt. Haru a 19. kerületre mutatott.
- Itt van a beomok bázisa.
- A 19. kerületben? Kizárt. Az a legbiztonságosabb hely az egész régi körzetben. Lehetetlen. Kiemelten őrzik, mert ha a beomok megtámadnák, az az új városrészre is veszélyt jelentene - mondta Do-geon. Haru oldalra billentette a fejét. Az ezüstös haját összekuszálta a szél.
- És nem gondolod, hogy ez furcsa? Az Inwang-hegy az új kerületek északi részén fekszik. És mégis több beom tűnt fel a déli városrészben, mint az újban. Miért lehet ez?
- Nos, a hadsereg valószínűleg...
Do-geon félbehagyta a mondatot. Tisztában volt vele, hogy a hadsereg nem igazán tudott kárt tenni a beomokban. A különleges erővel bíró tigrisvadászok voltak azok, akik képesek voltak felvenni a lépést a beomok fürgeségével és erejével.
Persze, a tankok és a bombák könnyedén megölték a beomokat, de senki sem volt elég őrült ahhoz, hogy robbantani kezdjen a város közepén csak azért, hogy megölje a szörnyeket. Ez pedig azt jelentette, hogy a hadsereg jóformán használhatatlan volt. A beomok mégis a régi városrészben gyülekeztek az új helyett, ami a hegy közelében feküdt.
- Ezt már én is észrevettem. Mintha a beomok egyezséget kötöttek volna valakivel az új kerületekből, hogy csak a régi kerületeket támadják. Az első kerületet támadták meg legelőször és onnan mentek tovább. Azt ugyan nem mondanám, hogy az új városrész teljesen biztonságos, de ha összehasonlítod a régi kerületekkel... azért mégis sokkal biztosnságosabb.
Jooan a tőle megszokott gyengéd hangján szólalt meg. Zeha összeráncolta a homlokát.
- De... mégis ki kötne egyezséget a beomokkal? A beomok embereket esznek.
- Nem minden beom, Zeha - védekezett Jooan, a szemei újra könnyekkel teltek meg.
Zeha fel akarta tenni neki a kérdést, ami már régóta fúrta az oldalát. Miért nézel ki úgy, mint aki bármelyik pillanatban sírni kezd, Jooan? De nem talált magában elég bátorságot ahhoz, hogy megkérdezze. Ugyanúgy, ahogy Zehának is megvoltak a maga történetei, amelyekről nehezen mesélt másoknak, úgy valószínűleg Jooannak is megvoltak a sajátjai.
- A beomok olyanok, mint az emberek. Szeretnek, gyűlölnek. Élnek, kedvelnek és utálnak másokat, akár csak mi.
Zeha jól tudta mindezt. Végtére is az apja egy beom volt és szerelembe is esett.
- Tehát azt mondod, hogy nem minden beom öldökli az embereket a kedve szerint. És hogy talán vannak beomok, akik terveket szőnek az emberek ellen és napról napra erősebbek, ugye?
Foglalta össze Do-geon, Jooan bólintott válaszul.
- Meglehetősen furcsa, hogy a bázis az új városrészhez legközelebbi körzetben van. Tartok tőle, hogy valami számunkra ismeretlen hatalom van emögött.
Amikor Jooan befejezte a beszédet, nehéz csend telepedett mindannyiukra. Mind megértették, milyen bonyolulttá válna minden, ha egy másik erő is munkálkodna a háttérben. Jelenleg éppen csak elég erejük és energiájuk volt arra, hogy legyőzzenek pár beomot. Ha valami másról is volt szó, az csak bajt jelenthetett.
Milyen jó lenne, ha ők is olyanok lennének, mint a Tigris Lepkék. Ők tulajdonképpen egy egész különítménnyé váltak már. Sokkal jobb esélyük lenne a győzelemre. Zeha idegesen felsóhajtott. Haru a vállára tette a kezét. Gyengéden megszorította azt.
- A sóhajtozás semmin sem változtat. Nos, van egy mondás, miszerint minden vészhelyzet egy új lehetőség. Csak ki kell várnunk, hogy meglássuk, mivel van dolgunk.
Cein kissé előredőlt, és a combjára nézett. Ott voltak a fegyvertartói, amelyek a derekára csatolt övhöz voltak erősítve. Azok a tőrök voltak a combjainál, amelyeket néhány nappal ezelőtt vásárolt.
Cein visszalátogatott a piacra a minap, mert remélte, hogy ismét Zehába és a többiekbe botlik. Bár velük nem találkozott, rátalált a két tőrre, amiket képtelen volt otthagyni, amikor ilyen jó áron kínálták őket. Valójában csak a tigrisvadászok engedhették meg maguknak. Cein számára, aki még sosem vadászott és így sosem kapott fejpénzt, méregdrága volt.
A pénzt még a szüleitől kapta, akik nagyvonalúak voltak, ha zsebpénzről volt szó, ám annál zsugoribbak a szeretet és kedveskedés terén. Cein ahelyett, hogy elköltötte a volna a pénzt, hagyta hogy a bankban üljön. Így tiltakozott a szüleivel szemben. Akkor persze még fogalma sem volt róla, hogy egy nap milyen jól fog jönni neki a pénz. Kiegészítve azzal, amit az egyetemen korrepetálással keresett meg, Cein meg tudta venni magának a tőröket az összegyűlt pénzből.
De nem tervezem, hogy beomra fogok vadászni...
Amikor Zeha megkérdezte, hogy ő is vadász volt-e, Cein gondolkodás nélkül bólintott. Talán azért, mert több időt akart a társaságukban eltölteni. Rá akart jönni, hogy miért volt azonos az előző életük. Vagy talán, mélyen legbelül, csak tartozni akart valahova. Valószínűleg Cein emiatt ugrott szinte azonnal, amikor Zeha meghívta őt a csapatba.
- Hamarosan lesz egy nagyobb összetűzésünk.
Ezek a szavak megrémítették. Megrémítette, hogy egy beom élve felfalja. A rettegés, amit akkor érzett, amikor csapdába esett a sötétben, a beom gyomrában. A trauma megtámadta a lelkét és fojtogatta, akár egy cunami, ami mindent elsöpör, ami az útjába kerül. Színtiszta szerencse volt, hogy Cein túlélte azt a napot. És nem állt készen arra, hogy újra az életét kockáztassa. Úgyhogy elfutott.
Nem akart többet beomokat látni, hát még harcolni velük. Emiatt sem érette, hogy miért dobott ki annyi pénzt az ablakon, hogy megvásárolja a tőröket. Vajon már megvívták a harcot? És ha igen, túlélték? Már egy hét eltelt azóta, hogy beléjük futott. Cein a piac közelében kódorgott, remélve, hogy találkoznak egymással, de mindhiába. Szánalmasnak érezte magát ettől. Végül Cein úgy döntött, hogy a 19. kerület felé veszi az irányt, amiről azt hallotta, hogy a legbiztonságosabb a városrész kerületei közül.
Az volt a terve, hogy csak körbenéz, megfigyeli az emberek előző életeit távol a beomoktól, egy biztonságos helyen. Mígnem...
- Lezárták?
- Nagyon úgy néz ki. Minden utat lezártak, ami a tizennyolcadiktól a huszadik körzetekbe vezet.
- Mégis ki rendelte ezt el? Miért zárták le?
- Mindenhol katonák vannak. Gondolom, a kormány úgy döntött, hogy ideje megfékezni a helyzetet, mert mindenki otthagyja az otthonát, hogy idejöjjön.
- Ennek semmi értelme. Mintha azt mondanák, hogy az emberek a többi körzetben haljanak csak meg nyugodtan.
Miközben a célja felé haladt, Cein más beszélgetéseknek is a fültanúja volt.
- Úgy tűnik, hogy járműveket sem engednek be. Még a buszok útvonala is megváltozott...
- Mi? De hát miért? És velünk mi lesz?
Cein lehajtott fejjel sétált. Amikor felnézett, egy emberekkel és autókkal teli utat pillantott meg. Az autók tehetetlenül parkoltak az úttesten, míg a nyugtalan emberek emberek hármas és ötös csoportokba verődve beszélgettek egymással. A teherautók és személykocsik száma alapján Cein meg tudta mondani, hogy sokan a 18. kerületbe tartottak. Ilyen messzire eljöttek csak azért, hogy rájöjjenek, az utat teljesen lezárták.
Cein behunyta a szemeit és figyelni kezdett. Amióta élve megette őt a beom, a hallása és a szaglása kiélesedett. Messziről is hallotta az útjukat álló katonákkal ellenkező embereket. Az egyenruhás emberek szigorúnak és fegyelmezettnek hangzottak. Erős kontrasztban állt a hangjuk az emberek nyüzsgésével.
- Csak azt tesszük, amire utasítottak minket.
További magyarázatot nem adtak. Cein nem értette, mi történik. A régi városrész veszélyben volt, a kormány pedig úgy döntött, válaszként lezárja az új körzetekbe vezető utat. Ráadásul senki sem mondott semmit. Egyoldalú döntést volt.
Ez még tényleg megtörténhet még ebben a korban és ezekben az időkben is? Hitetlenül döntötte hátra a fejét, a napfény szinte megvakította. Mi történik a világgal?
Cein végignézett az őt körülvevő káoszon.
A tekinteteik különböző érzelmekkel teltek meg - félelemmel, haraggal, ürességgel és megvetéssel. A pillantásuk valami felé irányult, ami felkeltette a figyelmüket. Cein akkor vette észre a négy férfit, akik vakmerően törtek előre. Zeha és a csapata voltak azok. Cein azonnal megfeledkezett a tiltakozókról és az autókról, és némán követni kezdte őket. Mintha csak a bűvkörébe vonta volna őt valami.
Az ellenkező irányba haladtak. Végül egy sötét sikátorban álltak meg, ahol szinte senki sem fordult meg. Cein Harut hallotta beszélni, miközben az a földre mutatott.
- Ez az. Itt mentek be, és innen mentek el egészen odáig.
Cein rájött, hogy Haru az ő irányába mutat, így gyorsan elbújt egy közelben parkoló autó mögé. A következő pillanatban egy férfi futott el az autó mellett. Jogging nadrágot és fehér dzsekit viselt. Cein látta, hogy Zeha hirtelen a férfi felé int.
- Hwan! Itt vagyunk!
Zeha és a többiek üdvözölték a Hwan nevű fickót. Haru átadta neki az íjat, amit addig a vállán viselt. Hwan komor arckifejezéssel vette el tőle. Halkan beszélgettek, miközben felemelték a csatornafedelet. Amint nyitva volt, hezitálás nélkül, egyesével leugrottak. Cein egy ideig még a környéket vizslatta, mielőtt odasétált. Amikor lenézett, egy tátongó sötét lyukat látott, ami úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felfalhatná őt. A beomra emlékeztette, ami lenyelte. A szíve őrülten verni kezdett.
Haru bizonyára a beomokról beszélt.
Mit kellene tennem?
Felesleges kérdés volt. Vissza kell fordulnia és a saját útját járnia. Senki sem kérte, hogy csatlakozzon, senki sem tudta, hogy egyáltalán itt volt. Nem volt felelős semmiért sem. Mellesleg Zeha és a barátai teljesen idegenek voltak a számára. Csak egyszer találkoztak és beszéltek. Nem volt semmi ok arra, hogy számítsanak neki.
- Á, oké, bármi történjék is... Gyerünk!
Doncheol parancsnok a telefonba mordult. Kyeongtae volt az. Jelentette, hogy Zeha és a csapata lementek a csatornába, és hogy valószínűleg a beomok után mennek.
- Mit csináljak, parancsnok?
- Emlékszel még, mit mondtam? Azt mondtam, meg kell halniuk.
- Igen, de uram... Megfigyeltem őket és... és tényleg nem tűnnek olyan rossznak. Plusz, ők is annyira el akarják kapni a beomokat mint-
Dongcheol visszafogta magát attól, hogy hangosan és mélyen felsóhajtson. Még a börtönben találkozott Kyeongtae-val. Abban az időben még naiv és ártatlan volt. Talán azért, mert az volt az első alkalom, hogy rács mögé került. Nem követett el komoly bűnt. Részegen rabolt a barátaival. Amikor a zsaruk rajtakapták őket, minden pénzt Kyeongtae kezébe nyomtak és hagyták, hogy ő vigye el a balhét. Így jutott ide.
Dongcheol kedvelte ezt a vonását - kicsit ostoba, de ártatlan. Szerette, mert emiatt könnyen manipulálható volt. Csak kedvesnek kell lenned az ilyenekkel és az életüket is feláldoznák érted.
- Meg fogja osztani az embereket, Kyeongtan - mormolta Dongcheol. - Tévedtem már bármikor is?
Természetesen nem.
Dongcheol keserűen elmosolyodott. Amikor kicsi volt, az anyja elmenekült otthonról, amikor megelégelte, hogy Dongcheol apja megverte őt, amikor csak kedve tartotta.
- Visszajövök érted. Oké, Dongcheol? Legyél jó, és visszajövök érted...
Ezért mindent megtett, hogy jó legyen. Dongcheol nem sírt, amikor az apja megverte. Még csak hétéves volt, de házimunkát végzett. Éveken át jó gyerek volt. Ám ahogy az évek teltek, az apja egyre többször és egyre durvábban verte meg, és jele sem volt annak, hogy az anyja visszajönne érte.
Egy napon aztán Dongcheol hirtelen megvilágosodott. Senki másban nem bízhatsz ezen a világon, csak saját magadban. Azóta már nem törekedett arra, hogy jó gyerek legyen. Lopott, csalt és embereket rabolt ki.
Önmagában azonban volt hite. Hitt benne, hogy egy nap sikeres lesz és többé senki sem veszi könnyelműen. Hogy egy nap olyan pozícióba kerül, ahol a szavának jelentősége van. És itt volt ez az idő. Dongcheol szeme megrebbent.
Felküzdöttem magam idáig, ahol senki sem lophat tőlem, és ahol mindenkinek meg kell meghajolnia előttem. A szavam a törvény, és senki sem mer ellenszegülni nekem.
Ahogy a beomok egyre nagyobb pusztítást végeztek, úgy növekedett a Tigris Lepkék csapata is. Ez azt jelentette, hogy egyre több és több ember mutatott tiszteteletet Dongcheol felé. Még a rendőrkapitány – akivel néhány napja találkozott – is mindent megtett azért, hogy a kegyeibe kerüljön, és azt kérte, hogy kapják el nekik a beomokat. Ez a múltban elgondolhatatlan volt. Dongcheolt elvakította a hatalom.
De még a vakságában is meglátta az új fénysugarat. Olyan ragyogó és dicsőséges, hogy Dongcheol azon kívül minden másról megfeledkezett. Amíg a kezében tarthatja ezt a dicső fényt, mindent megtesz érte. Dongcheol hangja határozottan szólt.
- Seongjin csapata kisegít titeket. Dolgozzatok össze és öljétek meg mindet.
Fordította: Lin
Lektorálta: Kookachu
Lektorálta: Kookachu
Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!