[7Fates: CHAKHO] 15. rész - Akkor most ki is a szörnyeteg? (Wattpad)

7Fates: CHAKHO - 15. rész

Akkor most ki is a szörnyeteg?

Zeha és a többiek némán álltak. Az ajánlata árus számára rendesnek tűnhetett, amikor másfél milliárd wont nevezett meg a lándzsa árának. Do-Geon összevont szemöldökkel nézett rá.

- Most komolyan, másfél milliárd won? Szórakozol velem. Még csak nem is pisztolyról van szó.

- Pontosan. Ezért olyan különleges. Mégis, hol máshol találnál ilyen szépséget?! Hajrá, nézz szét az egész piacon. Még ha találsz is másikat, biztos, hogy nem ilyen áron. 

- Persze, hogy nem ilyenen. Azért, mert senki más nem fog ilyen sokat kérni érte - replikázott Do-Geon. 

Mielőtt Zeha bármelyikükre is reagálhatott volna, valaki mögülük közbeavatkozott és megszólta az árust. 

- A legfontosabb, hogy egyáltalán nem találnál másikat. Úgy értem, hogy mégis ki a fene árulna ilyen fegyvert?

Egy fiatalember volt, akit Zeha nem ismert. Miközben beleszólt a beszélgetésbe, a fiú mellé állt. Nem tudta miért, de az előbbi érzés helyét átvette a másik, mintha már régóta ismerné az új srácot. Mélyzöld haja volt, ami passzolt a barna szeméhez. A szegecses kabátja pedig menő volt. 

- Mégis mit képszelsz, ki vagy te? Ez nem a te dolgod. Tűnés - vicsorgott rá a kofa. Távozás helyett azonban rávigyorgott a fiú. 

- Egy ideje figyelem, uram. Kétségbeesetten próbálta eladni az áthaladó embereknek. Mielőtt ezek az úriemberek feltűntek, már azon is gondolkodott, hogy simán, ingyen odaadta volna egy pisztoly mellé. Láttam, hogy ezt akarta. 

- Mé-mégis mikor...? - vörösödött el az árus feje, ahogy kiabálni kezdett. Do-Geon még szúrósabb tekintettel fordult vissza felé. 

- Te tényleg viccelsz, ugye? Ingyen adtad volna, de most mégis 1,5 milliárd wonért adnád el? Hé, figyelj, értem, hogy a világ darabjaira hullik. De nem gondolod, hogy kellene, hogy legyen még egy kis tartásod? Tudod, hogy azért veszünk ilyeneket, hogy elkapjuk a beomokat... Ah, várjunk csak! Hát nem álldogálhatunk itt tovább. Szólnunk kell a többi vadásznak, hogy ez a boltos át akart vágni minket. 

Zeha teljesen egyetértett Do-Geonnal. Az emberek körülöttük elkezdtek tömörülni és egymással beszélgetni. Ezt látva az árusnak nem maradt más választása, mint startégiát váltani. Sunyin rájuk mosolygott. 

- Ó, drága barátom, erre semmi szükség. Ki rabol ki kicsodát? Tényleg keményen dolgoztok, hogy elkapjátok a beomokat, megértem. Persze, hogy tudom. Csak egy vicc volt. Vegyétek úgy, mint egy öregember buta viccét... rendben? 

- Oké, nyugi, nyugi. Rendben, ennek mi az ára? Ennek itt - vett fel Zeha az asztalról egy fegyvert, miközben hidegen bámult a férfira. 

- Vigyétek azt a pisztolyt és a lándzsát másfélért. Se többért, se kevesebbért. Így is rablás. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól tudjátok, hogy mennyire értékesek a pisztolyok manapság, ugye? - válaszolt érzelemmentesen a piacos. 

Ó, nagyon jól tudták. Minden egyes pisztoly, amit láttak itt a piacon többe került, mint egy milliárd won. Viszont, a remek ajánlat ellenére, volt egy apró gondjuk. Nekik csak 1,2 milliárd wonjuk volt. 

Zeha némán Do-Geonra meredt, mintegy megkérdezve így tőle, hogy mit kellene tenniük, amikor is a zöldhajú srác ismét közbeszólt. 

- Hé, kompenzálnod kéne, hogy le akartad őket húzni. Vidd lejjebb az árat. 1 milliárd. Se nem több, se nem kevesebb. 

- Mégis miket beszélsz?! - hüledezett az árus. - Ez már túl rossz ár! Akár el is lophatnátok tőlem ennyiért!

- Lopni...? Elnézést, de ki volt, aki először ki akart minket rabolni? 

Az árus lopva körülnézett, hátha tudna valaki segíteni neki. De senki sem volt a segítéségére. Mindenki hirtelen elkapta a tekintetét, ha ránézett segítséget kérve. A tettetett félrenézésük egyfajta igazságtétel volt. Elvégre, semmi hasznuk nem származott abból, ha segítettek neki, mindegy volt már, hogy él vagy meghal. Változnak az idők. 

Mivel beom vadászokkal üzletelt, az árus nagyon jól tudta, hogy jobb, hogyha nem kezd harcba velük. Hiszen tudta, hogy esélye sincs velük szemben. Pro és kontra érvek mérlegelése után a földre köpött és úgy szólt hozzájuk: 

- Tudtam. Tudtam, hogy valami ilyen fog történni. Csak fogjátok és vigyétek, ti tolvajok!

Zeha és a többiek egy szót sem szóltak amíg ki nem értek a boltból, majd a piacról is. Zeha csak akkor lélegzett fel igazán, mikor kiértek. 

- Húh, el tudjátok ezt hinni? Most vettünk két fegyvert 1 milliárdért. 

- Hihetetlen, ugye? Amúgy köszönjük a segítséget - fordult Do-Geon az új fiú felé. 

Összerándult, amikor hozzászólt a magas srác. Felnézett és csak megvonta a vállát. 

- Nem, semmiség volt. Szóra sem érdemes. Viszlát - köszönt el tőlük és már indulni akart, amikor Zeha megragadta a csuklóját. 

- Zeha vagyok, téged hogy hívnak? 

- Ó, Cein vagyok - válaszolt neki. Rövid csend követte ezt a kínos bemutatkozást. A két fiú csak állt, bámult egymásra egy szó nélkül. Do-Geon pedig nem tudott mit csinálni a helyzet komikusságával, csak hangosan felnevetett és megpaskolta a két srác hátát. 

- Mit csináltok? Elvitte a macska a nyelveteket? 

Zehát ez a mondat kizökkentette a gondolataiból és azonnal elengedte Cein kezét. 

- Nem, tényleg semmiség volt, ne is beszéljünk róla. Amúgy pedig, most megyek. 

- Várj. Te is vadász vagy? - állították meg újabb kérdéssel. 

- Igen. Miért? - Cein szemei tágra nyíltak a meglepetéstől és finoman bólintva válaszolt. 

- Nos, ha nem vagy másik csapat tagja, akkor nem akarsz hozzánk csatlakozni? 

Cein szemei még nagyobbra tágultak a kérdés hallatán. 

- Hamarosan egy elég nagy harcban lesz részünk - folytatta Zeha. A zöld hajú fiú teljesen lefagyott ennek hallatán. Szemeiben félelem jelent meg az ajkai megremegtek. Félrenézett és úgy válaszolt. 

- Nem, nem akarok harcolni a beomokkal. 

Az előbb azt mondta, hogy vadász és most mégis azt állítja, hogy nem akar velük harcolni? Zeha nem hitt a fülének, egyszerűen lesokkolódott. Mire ismét magához tért a döbbenetből Cein már eltűnt. 

Bulti összeráncolta az orrát, ahogy a karjára nézett. A seb, amit Narae okozott neki pár nappal ezelőtt, csak most kezdett gyógyulni. Noha a beomok gyorsan gyógyulnak, ez arra az esetre nem igaz, amikor egy másik beom sebesíti meg őket. Annak több idő kell. 

Mély morgás szakadt fel a mellkasából, ahogy újra a csatájukra gondolt. 

Bulti bírta Naraet. Mindig kedves volt hozzá, már fiatal korától kezdve. Már 10 éve annak, hogy visszatért az emberek világából január 16-án, teljesen elvarázsolva. 

- Találkoztam egy helyes fiúval, Bulti - mesélte izgatottan Narae neki, de ő közbevágott szinte azonnal.

- Eszedbe se jusson, hogy emberekkel barátkozól! Tudod, hogy mit tettek velünk!

Figyelmeztetése süket fülekre talált. Évente egyszer, mikor szabadon átmehetett az emberi világba, találkozott ezzel a "cuki fiúval", akiről mindig beszélt. Bulti meg sem próbálta többé megállítani. Idő kérdése volt csak, hogy a fiú megöregedjen és meghaljon, hiszen az emberek és a beomok másképp öregedtek. Szóval Bulti hagyta Naraet, hadd tegye, amit akar. Fogalma sem volt róla, hogy a kapu nyitva maradhat, így pedig ott maradhatnak az emberek világában. 

De a kapu kinyílt. 

Narae azonnal elrohant, hogy találkozzunk a fiúval. Majd pedig meghalt Őt védelmezve. Még megsebezte Bultit az utolsó lélegzetével és feláldozta magát a fiúért. 

- Hogy lehetett ilyen idióta! - ordított fel hirtelen Bulti, amivel megijesztette a rabokat. 

Felbámult a ketrecbe zárt emberekre. Ők a legrosszabb fajták. És az a beom is, aki kedveli őket. 

Mivel Bulti már eltervezte, hogy eltörli az embereket azokkal a szörnyekkel együtt, akik kedvelik őket, semmi gond nem volt már vele, hogy Narae-t megöljék. 

Szóval megölte. 

De egyszerűen nem tudott szabadulni attól az érzéstől, ami a szívébe ette magát. 

- Bulti, kérlek... 

Csodálkozott, hogy miért nem tudja elfelejteni annak a lánynak a könnyes tekintetét, aki egy értéktelen emberért halt meg. 

- Kérlek... me-ments... meg. Könyörgöm... 

- Helytartó vagyok. A városnak dolgozom. Ha életben hagysz, tudok neked egy szép házat szerezni. Kérlek, könyörülj...

- Csak a gyereket. Oké? Esdeklem, minket hagyhatsz itt meghalni, csak engedd el a gyerekem.

Az emberek, akik még nem adták fel a reményt, elkezdtek beszélni hozzá, ahogy elsétált a cellájuk előtt. Számára úgy hangzottak, mintha kutyák ugattak volna. Annyira felidegesítették, hogy ököllel a cellára csapott. Mindenki összerándult a félelemtől és azonnal a földet kezdte bámulni. 

- Hagyjátok abba a nyávogást, ti paraziták. 

Bulti megvetette az embereket. Az idő nem létezett abban a világban, ahova bezárták. A monotonitása és az üressége annak a helynek folyamatosan búrjánzott. Az idő hiánya ellenére a testi érzékeik megmaradtak, többek között az éhség, ami mérhetetlen fájdalomba taszítottak őket. De a halál nem létezett, mint megváltás. Így hát hosszú, hosszú ideig szenvedett ott, ahová még a halál sem járt. Miért? Minden az emberek miatt volt. Miközben a beomok bezárva szenvedtek a másik világban, addig az emberek élvezték az életüket. De nézzenek rájuk most. Erejüktől megfosztva az életükért könyörögtek. 

Bulti nem bírt magával, hangosan nevetni kezdett ezekne a gyengéknek a nyomorúságán, akik évezredekre szenvedésre ítélték. Megállt a legtávolabbi cellánál és benézett. 

Egy szürke szőrű beom ült benn, mellkasa szaporán emelkedett. Kinyitotta a szemét, amikor a nevén szólították. Barna szemeivel ködösen bámult. Bulti tudta, hogy Zahu hamarosan meg fog halni. Zahu nehézkesen felállt és odabotorkált a tigrishez, aki szólította. Jó barátok voltak ők ketten. Most, valahogy, öreg barátjának haldoklása alig rázta meg Bultit. 

- Mit csinálsz...? Hupo tudja, hogy mire készült? 

- Kit érdekel? - harapott vissza neki Bulti. 

- Bulti! 

- Szóval, milyen érzés az emberekkel vegyülni és aztán a kezük által meghalni? Hm? Elégedett vagy? Nem akarod most már megenni azokat az embereket, mi? 

Volt pár ember a cellában rajta kívül. De Zahu megtagadta, hogy bármelyiket is megölje, még ha minden egyes perccel egyre közelebb került a halálhoz. Az emberek világa már nem az a nyomorult hely volt, ami a Beom Szikla mögötti az Inwan-hegységben. A halál lassan utolérte őket. 

- Bulti, nincs szükségünk többé emberekre ahhoz, hogy életben maradjunk. Tényleg feltétlen dolog lenne? 

- Azért van rájuk szükségünk, hogy visszanyerjük az erőnket és ezt a világot is. 

- Visszavegyünk ezt? Miért? Nem gondolod, hogy tudnánk együtt létezni? 

- Együtt élni? Elárultak bennünket! Hogy felejthetted el máris azokat a borzalmas éveket?! - emelte fel hangját. 

- Az már a múlt, Bulti. Rég a múlt része lett. 

- Számomra a múlt még mindig a jelen része! - kiáltott rá Bulti. Annyira hangosan kiabált, hogy megrázta az egész épületet. Az emberek ijedten takarták el a füleiket. 

- Hupo nem akarná ezt. 

- Nem, hamarosan rá fog jönni. Rájön, hogy mennyire ravaszok és gerinctelenek az emerek - csapott ismét hatalmasat a cellára. - Egyél embert Zahu. Csak egyet és kiengedlek.

- Nem eszek embereket, Bulti.

- Szóval így állunk? Akkor azt hiszem, itt fogsz megrohadni. 

Hosu óvatosan figyelte a beomokat. Zahu egyre inkább kifogyott a levegőből, ahogy Bultival beszélt. Vajon megeszi őket? Vagy meghal? Ő arra gondolt, hogy az előbbit fogja választani a beom. 

Rengeteg nap eltelt, mióta elrabolták és idehozták. Ugyan a kínzás darabjaira törte, de elviselhető volt. Az éhség nem. Ha tehetné, Hosu maga tépné szét azt a szörnyet és csinálna ételt belőle. Éhezett. Nem akart meghalni. 

Ő maga sem értette, hogy miért ragaszkodik ennyire az élethez. A halál egy biztos módszer volt mind az éhség, mint a kínzás ellen. Ekkor egy kérdés ötlött az eszébe. 

Ki a nagyobb szörny? A haldokló beom, aki elutasítja még így is, hogy embert egyen, vagy Ő maga, aki azt tervezte, hogy megeszi a szörnyet, amint az meghal? 

A kérdés költői volt. 

Fordította: Kookachu
Lektorálta: Lin

Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)

A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!