7Fates: CHAKHO - 11. rész
Jönnek a beomok
A férfi farmert és feszes fekete pólót viselt, ami kiemelte az izmait. És a lepke tetoválást a karján.
- Te vagy Zeha? Dongcheol vezér látni akar.
Zeha nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire modortalan volt ahhoz képest, hogy szívességet kért tőle. Dongcheol...? Még ha ismerősen is hangzott Zehának, hirtelen nem jutott eszébe honnan. Pár másodperccel később realizálta, hogy ez a Tigris Lepkék vezetőjének neve.
Azonnal feltűnt neki a férfi arrogáns viselkedése. Azt hihette, hogy Zeha nem fogja visszautasítani az ajánlatot, hogy találkozzon a város legnagyobb vadászainak vezérével.
- Nincs okom rá, hogy találkozzam vele - utasította el Zeha. Nem kedvelte a Tigris Lepkéket, egy kicsit sem.
- Hogy mit mondtál? - értetlenkedett a férfi. Ahogy visszakérdezett látszott, hogy a karja megfeszült. Zeha tudta, hogy ez azt jelenti, hogy a férfi kezdett türelmetlenné válni. Nem tudna egyszer a Tigris Lepkék csapata olyat toborozni, akinek nem ugyanolyan a személyisége, mint a többieknek? A csapat akkorára nőtet ki magát, hogy most már inkább hadsereg voltak, mint csak egy csapat. Zehát kirázta a hideg annak a gondolatára, hogy olyan lázadókkal lenne tele a csapat, mint Ő maga.
- Azt mondtam, hogy nem.
- Te kis taknyos. Úgy fest, hogy nagyon fennhordod az orrod. Jobban teszed, ha befogod a szád és azt csinálod, amit mondtam, mielőtt lecsaplak, megértetted?
- Menjünk - mondta Do-geonnak Zeha figyelmen kívül hagyva az idegent. Do-geon, aki eddig csendben figyelt, csak bólintott egyet.
Eközben a srác láthatóan elvörösödött, ahogy feldühítette őket a nemtörődöm viselkedésük. A férfi előretört és megragadta Zeha vállát, ahogy elfogyott a türelme. Ezután viszont váratlan dolog történt - az egyik pillanatban még a vállát fogta, a következőben pedig már a levegőben volt és a földhöz csapódott. Kiterülve feküdt a földön és az eget bámulta, miközben próbálta összetenni, hogy mégis mi történt az előbb. Zeha volt, aki áthajította a vállán. Az fölé hajolva bámult le rá.
- Úgy fest, hogy Téged csaptak le először.
- Te..! Aú!
Zeha előrébb lépett és a férfi mellkasára taposott.
- Úgy lett volna udvarias, hogyha az üzletben érdekelt maga személyesen jön el és nem fordítva gondolja. Egyébként, ahogy látod, az sem változtatott volna semmin, ha Ő jött volna el. Nem tervezem olyan emberekre pazarolni az időm, mint Te.
Dongcheol teljesen felpörgött Kyeongtae beszámolót hallgatva a találkozásról.- Azt mondod, hogy ellent mondott nekem? Biztos vagy benne?- Igen, főnök.- Háh!Kezdetben be akarta vonni a csapatba. Nos... most már nem. Rájött, hogy Zeha beképzeltsége mindenkinek csak ártana. Dongcheol számolt azzal, hogy Zeha csatlakozik hozzá - majd az egész tervet felborította azzal, hogy inkább összeáll a barátaival. Még több versenyző a vadászat során nehezebbé teszi a dolgokat.- Akkor azt hiszem, hamarosan meg kell szabadulnunk tőle. Nem?
Maro és csapata a földalatti csatornában sétáltak. A napközben elrabolt embereket vezették. Az áldozatok sikítottak és vijjogtak félelmükben. De a sírásuk csak simán hangzavar volt a beomok számára.
- Ez a hely mindig rosszra emlékeztet - mordult fel Bulti Maro oldalán.
A földalatti járat kellemetlen hangot bocsátott ki magából. Valami, mint a vérerek, futottak végig a járatokban minden irányban.
- Szóval, mi ez a borzalmas hely?
Maro megállt lépés közben és kinyitotta a középső ajtót mielőtt átlépett volna rajta. Egy hatalmas földalatti börtönbe vezetett.
- Soha senki nem fog rájönni, hogy egy börtön van az épület alatt - mondta hátraszólva.
A tágas hely számtalan cellával volt tele. Emberek voltak bezárva csapatostul. Az újonnan érkezők még küzdöttek, hogy találjanak kiutat. Éles kontrasztot alkottak azokkal, akik már régebb óta itt voltak. Mozdulatlan testeik a földön hevertek, mint akikben már annyi erő sincs, hogy segítséget kérjenek. Ekkor az egyik beom belökte a cellába a ma játékszereket.
- Se-segítség! Kérem, mentsenek meg!
- Van egy lányom. Engedjenek ki innen. Nem beszélek senkinek erről a helyről. Kérem! - sírt az egyik.
- Én, én szenátor vagyok! Engedjenek ki és adok maguknak pénzt. Annyit, amennyit akarnak! - próbálkozott egy másik.
- Én pedig segítek nektek. Segítek, hogy még több embert kaphassatok el - hangzott egy újabb ajánlat.
Maro imádta őket nézni.
Visszaemlékezett, hogy a törzse miként élt az Inwang Hegyen a sötétség világában, milyen volt, amikor évente csak egyszer vadászhattak, ezek miatt a bosszantó emberek miatt. És most, ezek az emberek, akik száműzték a törzsét arra a gusztustalan helyre, kegyelemért könyörögtek. Ó, hogy fordult a kocka! Maronak pedig esze ágában sem volt őket elengedni.
- Neheztelsz az emberekre, igazam van?Ezt kérdezte tőle az a furcsa ember, akivel az elhagyatott épületben találkozott.- Mindannyiótokat elviszlek egy csodálatos helyre. Csak egyetlen kis dolgot kérek cserébe.- Ha! Mégis miért dolgoznék neked? Magamtól is - argh! - szakad ki Maroból egy kiáltás. Lefagyva állt a férfi előtt. A beom minden erejét összeszedte, hogy leverje a férfit, de végül még csak karcolást sem tudott ejteni rajta. A férfi, akinek arcát egy fekete legyező fedte csak a szemeit szabadon hagyva, nem tűnt embernek. De beom sem volt. Mégis micsoda...?Maro szívébe félelem költözött, éltében először. Akkora nyomást gyakorolt rá, hogy azt hitte, egy hatalmas vastömb alatt fekszik.- A dühöd érthető. Elvégre, a gom törzzsel szembeni vereség miatt szenvedett a klánod évekig... mindig megkönnyezem, ha eszembe jut.Maro tágra nyílt szemekkel nézte. Nem értette, honnan tudott erről ez az idegen? Évezredek teltek el azóta. Minden ember, aki akkoriban élt, már rég meghalt. Csak a beomok, akik időtlenül szenvedtek a sötétség világában emlékeztek rá, hogy a csatában mennyire összezúzták őket, a bátyjáik és nővéreik kiontott vérére. A férfi összehúzott szemekkel nézett le Marora, aki láthatóan meglepődött.- Csak békét akarok. Ennyi.A férfi egyetlen dolgot kért. Azt akarta, hogy a beomok töltsék fel emberi vérrel a helyet, cserébe a biztonságos menedékért. Maro örömmel vette a felkérést, ha már úgy is meg akarta ölni az embereket. Még ha mindig is tisztelte Hupot, nem értett vele egyet. Hogy csak a rosszakat öljék meg, a gyerekeket nem? Hiszen mind gonosz volt, nem számított hány évesek!
Maro a kétségbeesett kiáltások okozta örömében sütkérezett, amikor megállt egy cella előtt. A benne lévő férfi nem olyan volt, mint a többiek. Nem sírt tehetetlenségétben, nem csapkodta a rácsot kegyelemért könyörögve. Szemeivel csak a falat bámulta. Maro nagyon jól tudta ki ez a férfi, hisz' egy ideje már itt volt
- Hosu - szólította meg Maro, az viszont nem válaszolt. Kezdetben ő is olyan volt, mint a többiek. Gyenge és kétségbeesett. Azonban, a rengeteg kínzás ellenére, ahelyett, hogy elgyengült volna inkább ellenállóbbá vált. A sikolyok, amik az elején voltak jellemzőek, morgássá szelídültek. Most már Hosu a fájdalmat összeszorított fogakkal viselte.
A többiekkel ellentétben Hosu túlélte. Hónapokkal. Maro érdeklődését felkeltette a srác. Azon tűnődött, hogy vajon meddig fogja bírni.
- Gyere ki. Jobban teszed, ha kijött, vagy - szegezte a karmát egy kislány torkához. Aki az éhségtől és a kínzástól már haldoklott. Hosu tudta, hogy csak idő kérdése, hogy a lány meghaljon. Mégis, szó nélkül felállt és odament a beomhoz. Annak ellenére, hogy tudta mi fog jönni az arca üres és érzelmektől mentes maradt.
Mindeközben, a Hajnalcsillag Óvodában újabb nap kezdődött a 7. Kerületben.Minden Hwanwoong miatt volt, akit az emberek Sin-si királyaként kezeltek. Megnyugtatta az embereket, azt mondta, hogy a remény akkor marad életben, hogyha folytatják a mindennapi életüket, és segítségéről valamint támogatásáról biztosította őket, míg az egész káosz véget nem ér. Mindenki hálás volt neki, mert a kormány megbukott abban, hogy bármit is tegyen ezekben a zavaros időkben.Hwanwoong személyesen bérelt fel személyi testőröket, hogy biztosítsa a gyerekekkel és tinédzserekkel megtöltött területek biztonságát, főképp ahol óvodák és iskolák voltak. Legalább egy beomvadász volt minden csapatban. Voltak olyan testőrök és vadászok, akik a kifejezetten zsúfolt helyeken felügyeltek, mint a plázák és kisebb üzletek. Hwanwoongnak köszönhetőek az emberek folytatni tudták a mindennapi életüket.- Úgy hírlik a beomok az 5. kerületben járnak.Hae-yeong, óvónő TV-t nézett. Épp szünetett tartott, amíg a felügyeltjei a délutáni szundijukat töltötték.- Én is hallottam. Azt mondják a beomok elraboltak tíz embert...- Nem hallottad, hogy egyre több és több embert rabolnak el újabban, sőt, többen kerülnek fogságba, mint megölnék őket? - suttogva tették fel a kérdést.- Rettegek ettől. Mit gondolsz, hova viszik őket? És ki tudja, mi történik később velük?- Igen, ha választanom kellene, akkor inkább most öljenek meg, azonnal - sóhajtott a másik óvónő, Jihye.- Tényleg úgy hiszed, hogy ez jó ötlet? Azt mondják, hogy a legjobban nyújtják, hogy elkapják a beomokat, de nézd a régi kerületeket. Egymás után rombolják le őket. A 6. kerületben élők készen állnak a költözésre. De egyébként úgy hiszem, hogy a hadsereg nem engedi őket elmenni.- Miért gondolod, hogy a kormány állítja meg őket? Úgy értem, nem ez a logikus lépés ilyen helyzetben? - kérdezett vissza Jihye.- Hogy lennénk képesek a feljebbvalók gondolataiban olvasni? Legalább Hwanwoong itt van és segít - válaszolta Hae-yeong.- Tudom. Sin-si mészárszék lenne, ha nem segített volna...Ekkor egy félelemmel telt sikolyt hallottak.- Itt egy beom!- Állítsátok meg!- I-itt...! Ááá!- Nem! Ott van, ó neee!Hatalmas zűrzavar volt odakinn. Lövések dördültek, fémcsörömpölés hallatszott kintről. A nevelők azonnal felkeltek a székükről. A gyerekek, akik felébredtek a zajra elkezdtek sírni és az anyjukért kiáltozni. Több óvónő elrohant az életét féltve és otthagyta a gyerekeket, miközben a többiek azonnal berohantak az osztályba, hogy megvédjék őket. Hae-yeong volt az egyik, aki visszament a gyerekekhez. Azok azonnal odafutottak hozzá, mind sírtak és össze voltak zavarodva; rettegtek attól, ami jelenleg zajlott. Kiabálások és csapódó hangok hallatszottak továbbra is. Hae-yeong remegett a félelemtől, miközben átölelte a gyerekeket.- Nincs semmi baj. Minden rendben. A rendőrök megvédenek bennünket. Minden rendben.- Áááh! Anyu... anyu!! - sírtak tovább a gyerekek és nem úgy festett, hogy hamarosan abbahagyják. Az óvónő maga is sírni kezdett. Ekkor a terem ablaka egy csattanással betört, egy vékony alak jelent meg a szobában. Hae-yeong azonnal tudta, hogy nem ember. Hegyes fülei voltak, hosszú karmai és borotvaéles agyarai, amik kivillantak, ahogy meglátta a gyerekeket. Vigyorgott.A nevelőnek arra sem volt ideje, hogy teljesen felfogja a szörny jelenlétét - azonnal szélesre tárta a karjait, hogy annyi gyereket húzzon magához, amennyit csak tud.- Borzalmasan zajos idebenn - mordult fel a beom, ahogy közeledett feléjük.- Ké-kérem, ne! - lépett előre Hae-yeong, a gyerekeket pedig maga mögé terelve próbálta megvédeni. - Ők csak gyerekek. Csak... gyerekek.A beom erre csak hümmögött. Nem vette észre a férfit, aki a törött ablakon keresztül surrant a szobába.
Fordította: Kookachu
Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!