7Fates: CHAKHO - 7. rész
Az ókori kard
- Nem, nem a nőt. Nem láttad... azt? Újra tudjuk ezt nézni?
- A'sszem később meg tudjuk nézni a neten...
- Oké, akkor várjunk.
És így is tettek. Egymással szemben ültek, mindketten némán meredtek a telefonjukra.
- Öhm... ez kicsit ciki, nem?
- Shh - pisszegte le Haru.
- Úgy értem, hogy nem maradunk le az ismétlésről csak mert beszélgetünk.
- Drága gyermekem, olyan vagy, mint egy kismadár, aki állandóan csiripel.
- Hé, mégis mióta... - ám Haru újra lepisszegte Zehát. Ő magában morgott Haru eltökéltsége láttán, de végül elfogadta és befogta a száját. Rendben - gondolta. Innentől egy szót sem fog szólni.
Zeha összeszorította a száját, megfeszítette a fenekét és az ujjaival dobolt, míg a csend elviselhetetlenné vált. Nem sokkal később pedig megtörte a némaságot.
- Mégis mit kéne elvinnünk? - fakadt ki.
- Nem tudom biztosan. De... valami... - Haru úgy festett, mint aki maga sem tudja, hogy mit akar. - Várjunk a visszajátszásra. Akkor már tudni fogom.
Harunak többször is frissítenie kellett az oldalt, mire a hírt feltették az oldalukra. A gyilkosságról szólt, ami az V. kerületi múzeumban történt. Hat turista és hét dolgozó meghalt. Zeha teljesen meglepődött. Úgy hitte, hogy a beomok által elkövetett gyilkosságok már elvesztették a hírértéküket. Arra gondolt, hogy az áldozatok száma miatt volt ennek hírértéke.
Ekkor a híradás elindult a múzeum belsejét mutatva. Zehának feltűnt, hogy egy dokumentumfilmből vették a jelenetet.
- Ez az!
Zeha azonnal megnyomta a szüneteltetést. A képernyőn történelmi fegyvereket és védelmi eszközöket látott. Haru felemelte a kezét és az egyikre mutatott. Egy kardra, amire ráfért volna egy alapos élezés.
- Az kell nekünk.
- Ez...? Miért?
- Nem tudom - válaszolta Haru. - De érzem, hogy meg kell szereznünk.
Zeha nem értette. A kard, amit nézett, kifejezetten öregnek és törékenynek látszott, mint aminek elég lenne egy apró ütés és darabjaira hullana. Még a jelenlegi fegyvere is jobb választásnak tűnt mellette.
Viszont bízott a társában.
Az elmúlt három hónap alatt, Haru edzésének köszönhetően Zehát pontos légzőtechnikákkal és egyéb harci képességekkel edzette meg, ezzel olyan szintre emelve őt, amit soha el sem tudott képzelni. Zeha eltöprengett azon, hogy vajon a Haruból áramló mágiának köszönhető ez a nagymértékű fejlődés, mintsem az edzésnek.
Újra megjelent ez az érzés. Ahogy Haru rámutatott a fegyverre, Zeha tudta, hogy kell neki. De... mégis hogyan tudná megszerezni?
Számos emberrel végeztek a múzeumban. Ez azt jelentette, hogy valószínűleg nem egy, hanem több beom lehetett a környéken. Valószínűleg meglapulnak és várják, hogy a kerületben további áldozatokat találjanak. És emellett a kard a város tulajdona. Rendben van az, hogyha csak úgy elveszi? Mi lesz, ha megszólal a riasztó?
- Gyerünk, Zeha - sürgette Haru, teljesen figyelmen kívül hagyva a Zeha szívében zajló harcot.
- Várjunk egy kicsit. Biztos vagy benne? Rács mögé kerülünk ha elkapnak, csak szólok.
- Az a miénk.
- Hogy érted? Te is tudod, ugye, hogy nem minden a miénk amit szeretnénk.
- De az hozzánk tartozik.
- Haru - sóhajtott Zeha -, tényleg meg kellene tanulnod, hogy mi emberek hogyan működ-
- Hogy jön ez most ide? - vágott közbe. Pillantása jegessé vált. - A beomok itt vannak. Még csak nem is a legerősebb formájukban. Úgy fest, hogy még mindig nem fértek hozzá a teljes erejükhöz a saját világukból. Mi lesz akkor, ha a kapu teljesen kinyílik és az tovább fokozza az erejüket? Mit gondolsz, akkor mi fog történni?
Még nincsenek a teljes erejüknél? Ó, istenem - gondolta Zeha. Haru szavainak hatására végigfutott a hideg a hátán. A beomok már így is rémisztően erősek voltak. Olyan kemények voltak, hogy naponta öltek meg embereket, annak ellenére, hogy ők létszámfölényben voltak. A kerületeket is egymás után pusztították el.
- Zeha, még az alacsony szintű beomokkal is alig bírsz el. Még a vadászok is csapatostul mennek egy szörny ellen. Tényleg elhiszed, hogy bárkinek is sikerült már egy középszintű vagy felette álló beomot elkapni?
- Egy közepes szintűt...? Azt mondod, hogy vannak még annál is erősebbek?
- Hupo, akivel már találkoztál, és közelebbi bandája.
- Miért csak most mondod ezt el nekem?
- Azért mert... - Haru grimaszolt. - Az emlékeim nem tértek még teljesen vissza. De abban biztos vagyok... - tekintetét ismét a telefon képernyőjére fordította, ahol még mindig a fekete kard volt látható. - Abban a pillanatban, amikor megláttam a kardot, az emlékeim egy része helyreállt. És bizton állíthatom, hogy nálunk, úgy értem, hogy nálad kell annak lennie.
Zeha felvett egy fekete bomber dzsekit és sapkát, mielőtt az arcát maszkkal takarta el. A múzeum tele volt kamerákkal. Biztosra kellett mennie, hogy nem tudják beazonosítani. Haru szintén sötét ruhákba öltözött, amit Zeha szerzett neki egy használt ruha boltból.
- Miért nem rejted el a köteled? - kérdezte Harutól.
- Túl sokat aggódsz. Egy férfi ennyi aggodalommal nem tud nagy dolgokat elérni.
- Remek. Nem igazán akarok nagy tetteket végrehajtani, úgyhogy miért nem rejted inkább el.
Amikor Haru megdörzsölte a kötelet, amit épp egy kicsit kilógott a ruhája alól, az megrövidült és eltűnt.
- Muszáj ilyen ruhákat viselnünk? Kényelmetlenek - panaszkodott utána.
- Sokkal jobbak, mint a te túlméretezett és csapkodó ruháid.
- Az én ruháim nagyon is kényelmesek, köszönöm szépen. Megtudnád, ha viselnéd. Nagyon szellősek-
- Ű, hagyjuk inkább. Csak figyelj arra, hogy ne csapj semmilyen zajt. Próbáljunk meg olyan csendesen belopódzni és ellopni, amennyire csak lehet.
- Csak magad miatt aggódj - válaszolt Haru.
Zeha egy gyors pillantást lövelt felé, majd lehajolt és csendesen átment a múzeum kapuján. A tudtuk nélkül egy csapat ember figyelte őket, ahogy beosontak az épületbe. A Tigris Lepkék csapatának tagjai voltak, akik arra az esetre voltak itt, ha újra feltűnnének a szörnyek.
- Ezek a tolvajok soha nem hagynak ki egyetlen lehetőséget sem - morogta magának Seongjin.
- Ez tökéletes alkalom nekik. Fogalmad sincs róla, hogy mennyien vannak, akik közülük vadásznak adják ki magukat.
- Micsoda? - Seongjin becsületbeli ügynek érezte azt, hogy valaki vadász.
Persze az elsődleges cél a pénz volt. De emellett csodálatot várt azoktól, akiknek segítettek. Tisztelettel és félelemmel viseltettek felé, amikor megtudták, hogy a Tigris Lepkék egyik vadásza. Az imádatuk viszont valami más volt, amit soha nem kapott meg, amikor még internetes kávézókban ült és játszott.
A beomok megjelenése káoszt és horrort jelentett a gyengéknek, viszont az olyan fickóknak, mint Ő, ez a káoszt és a színpadot jelentette. Akár azt is mondhatnánk, hogy Seongjin hálás volt a szörnyek felbukkanásának. A szülei sosem tudták, hogy mire képes. Akárcsak a semmirekellő öccse.
A beomok érkezése óta, azok az emberek, akik a vadászatra születtek, észrevették, hogy a képességeik napról napra fejlődnek. Seongjin sem volt kivétel. Ő maga is érezte, hogy fejlődik és erősödik ahogy teltek a napok. Viszont az a Zeha gyerek...
Emlékezett rá. Amikor először találkoztak, akkor úgy hitte, hogy Zeha egy nagy fickó, csupa izom, semmi agy. Azonban mindez megváltozott a második találkozásukkor. Olyan erős lett, hogy Seongjin elgondolkodott, hogy egyáltalán ugyanaz az ember-e, akit már korábban megismert. Mégis hogy lett ennyire erős ilyen hamar? Más lenne, mint a többiek? Nem, ez csak valami trükk lehet - gondolta magában, miközben megrázta a fejét.
- U-uram!
A kiáltás kirántotta a gondolatai közül Seongjint. A múzeum bejáratánál lassan sötét köd formálódott. Vastag és nagy, amire csak egy magyarázat volt.
- Többen vannak.
Legalább négyen. És ők is négyen voltak. Viszont józanul gondolkodva rájött, hogy nincs esélyük ellenük. És ha elfutnának? Az sem változtatna semmin. A beomok sosem engedik ki a prédájukat a karmaik közül. Már biztosan látták őket. És hamarosan itt lesznek.
Seongjin agya a megoldáson pörgött. A korábbi két tolvaj jutott az eszébe hirtelen, és gonosz mosoly jelent meg az arcán. Másra kell terelni a szörnyek figyelmét, úgy könnyebb őket levadászni.
Zeha várakozásai ellenére senki sem őrizte a helyet. Teljesen üres volt. Úgy festett, hogy a város magára hagyta a múzeumot. Se emberek, sem pedig beomok nem voltak ott.
A hatóságok valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy közfelháborodást váltana ki, ha több őrt állítanának a múzeumhoz, csak azért, hogy azokat felfalják a szörnyek.
- Jó, hogy nincs itt senki. Nézzünk örül és vigyük, ami hasznosnak bizonyul - mondta Haru, mintha csak bevásárolni jöttek volna.
- Tudod, van az a mondás, hogy barátot bölcsen választ az ember.
- Ó, tényleg? Értem.
- Eközben itt vagyok én, aki csak bűnözővé válik miattad - fejezte be Zeha a gondolatot.
- Bűnöző... Mondtam már. Az a kard a miénk.
Zeha sóhajtva megrázta a fejét és felment a lépcsőn a második emeletre. A gyenge világítás kísérteties hangulatot teremtett. Ahogy tovább sétált látott egy feliratot "Az ókor" címmel. Itt van a kard kiállítva. Belépett a terembe, próbálva felidézni, hogy pontosan hol látta a kardot. Pár perc keresés után meg is találta. A hosszú kardot a falra helyezték ki.
Teljesen sötét színű volt, a markolattól a hüvelyéig, onnan pedig a pengéig. Egy kártyát tettek ki alá, rajta az "Ókori kard, melynek eredete ismeretlen".
- Hé, Haru. Nem ez... - fordult meg Zeha, de Harunak csak hűlt helyét találta. Sokkal távolabb látta meg, hogy a vele szemben lévő falon bámul valamit. Egy íjat. És még ő zaklatta Zehát, hogy jöjjenek ide.
- Hé, gyere ide és... - nem tudta befejezni a mondatot. Azonnal megérezte, hogy valami nem stimmel. Bármi is volt az, a hideg végigfutott tőle a gerincén. Mielőtt Zeha realizálta volna, a karja csupa libabőr lett. Csak egy esetben történt ilyen.
Ahogy végre rájött, hogy mit jelent ez az érzés, Haru már a kezébe vette a kötelét és a kiállítás bejáratát figyelte.
Ahol is felbukkant egy beom.
Fordította: Kookachu
Lektorálta: Lin
Lektorálta: Lin
Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!