7Fates: CHAKHO - 5. rész
Valami furcsa és ijesztő
Már három hónap eltelt. Zeha pedig megbánta, hogy félvállról vette Haru ígéretét. Alábecsülte, azt hitte, az edzés sima kiképzést jelent. De nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Reggelente 30 mérföld futás, amit durva mennyiségű fekvőtámasz és guggolás követett. És még ha úgy is érezte, hogy nem bírja tovább, Haru még kiadta, hogy ötszázszor suhintson a bottal, és csak utána tekintette befejezettnek a napot.
De ez csupán a fizikai kiképzés végét jelentette.
- Most ülj le és koncentrálj. Meg kell erősítened az érzékeidet, hogy megtaláld a benned rejlő erőt.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – válaszolta Zeha.
- Csak próbáld meg.
Zeha pedig megpróbálta, de csak elbóbiskolt. Amivel viszont annyit nyert, hogy Haru egy kötéllel a vállára sújtott.
- Most nincs itt az ideje az alvásnak, Zeha! Nem szeretnéd levadászni a beomot?
- Dehogynem! De ez hülyeség. Nem leszek attól erősebb, hogy ezt csinálom. Úgy értem, vannak, akik nálam sokkal többet edzenek és mégis elbuknak a vadászat során. Én sem vagyok jobb náluk.
- Te különleges vagy. Pont elég erős leszel ezzel a kiképzéssel.
Napokba telt, mire Zeha elkezdett hinni Haru eltökéltségében. Nem sok kellett hozzá, hogy az alapedzése, ami korábban órákig tartott, lerövidüljön és hamarosan már ezerszer is képes volt a botjával suhintani.
Egy nap a fa, amin gyakorolt végre ketté tört, és úgy döntött, hogy ideje fegyvert váltania. Sőt, igazából Haru ötlete volt.
- Jó pisztolyt szerezni nehéz. Egyébként is, hiába lenne lőfegyvered, borzalmasan célzol.
Zeha nem akarta ezt hallani, de az ezüsthajúnak igaza volt.
- Észrevettem, hogy csak akkor lőttél, amikor a beom az ugrása végén földet ért. Egy kard sokkal jobb fegyver lenne számodra.
- Szerinted egy kard elég lenne? - hitetlenkedett Zeha. - Villámgyorsan mozognak.
- A termeted segít abban, hogy ahogy elérnek hozzád fellökd őket. Akkor lesz esélyed arra, hogy a kardodat felfelé rántsd. Egyébként pedig, én is ott leszek.
Zeha tetőtől talpig végigmérte Harut. Tényleg tudna neki segíteni? Nem úgy festett, mint akinek lenne fegyvere.
- Mire fel ez a nézés? Miért érzem úgy, hogy lebecsülsz?
- Ügyesen olvasol az emberekben, ezt elismerem. Nincs szükséged valamilyen fegyverre amúgy? - kérdezte Zeha.
- Ez elég lesz – ragadta meg Haru a derekán lévő kötél végét és finoman megrázta. Ezek szerint Zeha tévedett azzal kapcsolatosan. Azt hitte, hogy valami sima kiegészítő, mert Haru a dereka és a nyaka körül viselte.
- Mire képes? Lekötözi esetleg a beomot, akit elkapok és a Yisal Toronyhoz vihetjük utána?
Haru elmosolyodott Zeha nyilvánvaló szarkazmusa hallattán és csak annyit mondott:
- Majd meglátod.
Hae-yoon reszketve nézett ki a nyíláson. A szülei kiabálása figyelmeztette arra, hogy rohanjon – valamint testvére sikolya, aki a másik szobában halt meg. Ösztönösen tudta, hogy ez nem jelent jót.
- Mi-mindenki halott. Mindenki…
Félelem – a bánat helyett – férkőzött a szívébe. Három hónap telt el azóta, hogy az első beom megjelent. Időközben a tél a végéhez közeledett, a tavasznak adva át lassan a helyét. Hitte, hogy minden visszatér a normális kerékvágásba, ha eljön az új évszak. De a dolgok csak rosszabbá váltak, főleg a régi városi kerületekben. Egyre több tigris jelent meg a III. kerületben, ahol Ő is élt.
Rendszeresen haltak meg vagy tűntek el emberek miközben aludtak vagy épp ettek. Azonban se a rendőrség, se a katonaság nem sietett a segítségükre. Vagyis technikailag mégis. De csak a végén értek oda, amikor már megtörtént a tragédia. Az emberek pedig panaszkodtak és elkezdték elhagyni a körzetet.
Mégis mit csinál a kormány, mikor emberek halnak meg minden nap?
Miért nem vezényelnek ki katonákat a körzetbe még a gyilkosságok előtt?
Mindig elkésnek. Mégis mit kéne tenniük ha egyszer mindig akkor érnek ide, mikor már mindenki meghalt?!
Egymás után hagyták el a III. kerületet.
Hae-yoon is egyike volt azoknak, akik el akartak menni. Az apja viszont hajthatatlannak tűnt.
- Van fogalmad arról, hogy mégis mennyit kellett dolgoznom, hogy visszafizessem a hitelt amit a házra vettünk fel? Épphogy kifizettem! Nincs mitől tartanod. Az emberek fognak győzni. A rendőrség vagy a hadsereg előbb-utóbb ideér, hogy kezeljék a helyzetet. Nem létezik, hogy csak hátradőlnek és hagyják, hogy Sin-si romokban heverjen. A Yisal Csoport itt van a városban.
Az apja hitt a városban és a kormányban, és az anyja pedig neki hitt. Végül pedig holtan végezték. És most én következem, gondolta. Ahogy ide jutott a gondolatban, súlyként telepedett a vállára a tudat, hogy meghaltak és ekkor végre elsírta magát.
Nem akart még meghalni. Vidámparkba szeretett volna menni a barátaival, leérettségizni és egyetemre menni. Az volt az álma, hogy a Yisal Csoportnál szerez állást és ajándékot vesz az első fizetéséből a családjának.
Hae-yoon ekkor hallotta meg a kísérteties nyikorgást. Közelről szólt. Vagy egy szörnytől vagy egy gépből jött a hang. Eléggé zavaros volt. Azonnal a szájára tette a kezét, hogy eltakarja ahogy meglátott egy árnyékot a rejtekhelye előtt elsuhanni.
Valami bejött a szobába.
Ne. Nem akarok meghalni, gondolta újra. Hirtelen titokzatos rémület lett úrrá rajta. Mindent elkövetett, hogy egy pisszenést se adjon ki. Az ismeretlen teremtmény talán hallja a szívdobogását. Hae-yoon hihetetlenül félt. Aztán meglátta a szörnyet teljes alakjában, a kis résen át figyelte, majd látta, hogy nem egy beom volt az.
A teremtménynek teljesen más alakja volt, mint amit a vadászok bemutattak az interenten és a televízióban. Ennek emberi teste volt, de több szeme is volt az arcán. Se orra, se szája nem volt. Nyúlszerű fülei voltak hegyes végekkel és a lába pedig hosszú, sáskaszerű.
Majdnem felsikított ezt a groteszk alakot meglátva, amihez foghatót eddig csak filmekben volt szerencséje látni. Lenyelte a sikolyát, ami viszont hangosabbra sikeredett, mint szerette volna.
Alig lehetett hallani. Mégis, a szörny reagált rá.
Fürge mozdulattal kettévágta az éles lábával a szekrényt. Hae-yoon épphogy ki tudott kerülni az útjából, de néhány marék haját így is levágta. Látta, ahogy leestek a földre.
Ismét arra gondolt, hogy nem akar meghalni. Amikor az a furcsa éles láb átszúrta a hátát és vele együtt a szívét is, azért az emberért sírt fel, akit a legjobban hiányolt.
- Mama…
Zeha a III. kerület utcáján sétált kezében a kardjával.
- Mi történt ezzel a hellyel?
Lehet, hogy nem volt egy fényűző alsóváros a terület, de a környék mindig tiszta és élhető volt. Most darabokban hevert minden. Több ház is összeomlott és elhagyatottá vált. Néhány ajtót sarokig kitártak miután a dögevők átkutatták a házakat bármilyen használható dolog után. Az utcák szeméttel és faldarabokkal voltak tele. Néhányan még így is laktak a házakban. Zeha körbenézett.
- Nem furcsa?
- Micsoda? - kérdezett vissza Haru.
- Amikor a beomok lejöttek a hegyről, a város egész területén támadták az embereket. De mostanában úgy néz ki, mintha egyszerre egy területre fókuszálnának. Először az első, majd a második kerület volt. Most pedig ez.
Haru válaszol csak hümmögött.
- Azt hinnéd, hogy a hadsereg tesz valamit és eljön segíteni, amikor észrevesznek egy mintát a támadásokban. De nem csinálnak semmit sem. Csak a vadászokat látni mindenhol.
Ez a minta valóban megkönnyítette a vadászatot, de nem tudta eltörölni azt a gyanakvást, amit a rendőrség és a hadsereg irányában érzett. Úgy festett az egész, mintha hagyták volna az embereket meghalni – mintegy áldozatképpen.
Ekkor Zeha a távolban meghallott egy lövést. Azonnal felemelte a kardját, Haru pedig megragadta a kötelet, amit a nyakában viselt.
- Valami jön – mondta Haru és a távolba figyelt. Valami tényleg közeledett.
Fuvallat söpört végig és egy homokvihar is feltámadt arra, ahonnan várták a támadást. Valami gyorsan közelített feléjük. Zeha, kezében a kardjával, az érkező szörny elé rohant. Egyáltalán nem lassított le, úgy gondolta, hogy könnyedén félre tudja lökni ezt az embert. Mielőtt összeütköztek volna Zeha megállt és minden erejét a lábaiba koncentrálta.
Az ütközés egy kicsit sem ingatta meg. A szörny rápillantott, értetlenkedve. Zeha pedig kihasználva az alkalmat azonnal felemelte a kardját és vágott. Pengéjét átlósan felfelé húzta, majd a derekánál átszúrta a tigrist. A szörny azonnal meghátrált, de már késő volt. Zeha vágásának az ereje átvágta a bordáit, a tüdejét és végül a szívét is. Hihetetlenkedve bámult rá. Egy utolsó mély és dühös morgás hagyta el a száját. Megpróbálta még utoljára belevágni a körmeit Zehába, de ő könnyedén kikerülte. Kihúzta a kardját a testből, majd határozott mozdulattal levágta a fejet. A szörnyeteg feje egy puffanással ért földet, a még mindig nyitott szájában megcsillantak az éles agyarai.
- Itt van!
- Erre ment!
Hangos kiabálás hallatszott, mire Zeha lerázta a pengéjéről a vért és megfordult, hogy lássa, egy csapat ember szalad felé. Három vadász. Kiszúrta a pillangós tetoválást a nyakukon és a karjukon, így jött rá, hogy a Tigris Lepkék csapatához tartoznak. Egyikük ismerősnek tűnt. Seongjin volt az.
Megállt Zeha előtt és rámeredt. Ő is felismerte Zehát és rávigyorgott.
- Szóval, újra találkozunk. Hé, emlékeztek erre a tagra? Ő volt az a béna.
- Ó, tényleg, emlékszem. A nagyfiú, aki úgy kezelte a fegyvert, mint egy amatőr, ugye?
- Ah, feladtad a pisztolyt? Mi ez a kard? Azt hiszed, hogy egy karddal végezhetsz egy beommal?
- Idióta – gúnyolódtak.
Zeha egy szót sem szólt, csak visszatette a kardját a hüvelyébe. Eközben Seongjin felvette a beom fejét a földről.
- Ezt te csináltad?
- Igen.
- Hm. Na, mi van, csak tudsz bánni azzal a karddal? Csak szerencséd volt. Már sebesült volt és menekült.
Zeha egyébként egyetértett vele, tényleg lassabb és gyengébb volt, mint a többi.
- Amúgy ezt elvisszük. Szép munka volt, de aki kapja, marja – fordult meg Seonjing a fejjel a kezében.
- Azonnal állj meg.
Seongjin nem foglalkozott fele és megindult. Zeha azonnal utána ment és megragadta a vállát. A többi vadász erre felemelte a fegyverét és rácélzott.
- Nézzenek oda. Úgy fest, az, hogy elkaptál egy beomot micsoda önbizalmat adott – mosolygott rá hidegen Seongjin. - Nem azt mondtam, hogy már sebesült volt? Nem gondolhatod, hogy legyőzhetsz bennünket csak mert megöltél egy már sérült állatot?
- Nem akarok harcolni veletek. Csak add ide a fejet, és menjetek.
- Hahaha! Fiúk, hallottátok mit mondott? Azt mondta, hogy adjam oda a fejet és menjünk.
- Hahaha!
Zeha kifejezéstelenül bámult Seongjinra és a bandájára.
- Hé, te – lökte meg egyikük a vállát.
Zeha meg sem rezzent vagy mozdult. A férfi pillanatnyi meglepetését gyorsan elsöpörte a tény, hogy többen voltak nála. Összevont szemöldökkel nézett rá.
- Menj és játszd máshol ezt a vadászós játékodat. Ez a mi területünk.
- Senki sem birtokolja egyik kerületet sem. Én öltem meg, úgyhogy az enyém. Hagyjátok itt. És akkor elengedlek titeket.
- Hogy micsoda? Elengedsz? Hahaha! Megőrültél, vagy mi van veled? - nevetett hangosan a férfi. A csapatával állt szemben, majd hirtelen megpördült és az öklét Zeha felé lendítette.
Tökéletes ütés volt, de nem a jó helyre. Zeha könnyedén megállította a csapást a tenyerével. Roppanás hallatszott, ahogy összeszorította a tenyerét. A férfi bokszere darabokra tört. Az kínjában felsikoltott és megpróbált elhúzódni tőle. Zeha lazán elmosolyodott, ahogy az összekuporódó férfit nézte.
- Mondtam, hogy hagyjátok itt, és akkor elengedlek titeket.
Fordította: Kookachu
Lektorálta: Lin
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!