7Fates: CHAKHO - 4. rész
Toborzás
Miyoung éppen hazafelé indult az órái után. A titokzatos emberrablások és gyilkosságok ellenére a felső középiskolások megszokott rutinja semmit sem változott. A sötét utcán hirtelen egy kísérteties fuvallat söpört végig. Néhány hónappal ezelőttig még rendszeresen vágott át ezen a gyéren megvilágított utcán. Most azonban tartott tőle. Meg kellene kérnem apát, hogy jöjjön értem - gondolta. Keresni kezdte a telefonját.
Ekkor érezte meg az erőteljes széllökést. Ahogy felpillantott egy hatalmas árnyat látott. Miyoungnak még arra sem jutott ideje, hogy pislogjon egyet, az alak már ugrott is felé.
- Mi…
Egy pillanatnyi esélyt sem kapott arra, hogy segítségért kiálthasson. Még fel sem fogta igazán, mi történt, amikor az árny a fejébe hasított az éles karmaival.
- Állj!
Még hallotta egy férfi távolinak tűnő kiáltását. Pislogott, a világ pedig sebesen forgott körülötte. Egy pillanattal később a látása elsötétült, miközben az ernyedt teste a földre zuhant. Halott volt.
Puff!
A golyó, amivel Zeha megcélozta, még csak meg sem karcolta a szörnyeteget. Annak már csak a hűlt helye volt ott, ahol az előbb állt, és magával vitte a lefejezett lány testét is. A fegyverlövés hangjára azonban megfordult, hogy megpróbálja megtalálni a hang forrását. Zeha megborzongott, amikor a pillantása találkozott a sötétben csillogó, kegyetlen szempárral. A beom rávicsorgott, megvillantva éles fogait. Úgy tűnt, készen áll arra, hogy bármelyik pillanatban Zeha nyakába mélyessze a csillogó agyarait. Zeha lerázta magáról a félelemet, felemelte a kezét és még egyszer célba vette a szörnyet.
Hol lehetnek a többiek? Azt ígérték neki, hogy azonal közbelépnek, amint magára vonta a beom figyelmét. Azt mondták, hogy ezen az utcán várjon, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy egy lány vág majd át arra. Hol maradhatnak? Síri csönd vette körül.
A beom vicsorgott.
Puff! Zeha újra lőtt. Hasztalanul. A szörny bosszankodva félredobta a lány testét. Olyan sebesen mozdult, hogy Zeha követni sem tudta. Épp újra meghúzta volna a ravaszt, amikor a szörny váratlanul a szemei előtt termett.
- Ne!
A beom a nyakánál ragadta meg a hatalmas karmaival. Bár Zeha nagyobb volt a beomnál, az mégis sokkal erősebbnek bizonyult nála. Kegyetlenül vicsorgott, ahogy a levegőbe emelte Zehát, az éles karmaival mélyen a derekába vágott. A következő pillanatban egy nyílvessző fúródott a beom nyakába. Zeha azonal megragadta és teljesen átszúrta a szörny nyakát. Kihasználta, hogy gyengülni kezdett a szörny szorítása. Amint kiszabadult, Zeha újratöltötte a fegyverét, megcélozta a beom gyomrát és lőtt. Az azonban ismét rátámadt. Ekkor egy kötél tekeredett a nyaka köré a semmiből, a testébe kések szúródtak. Még a legerősebb beomnak sem lenne esélye egy ilyen összehangolt támadással szemben.
Puff. A fekete köd hamarosan felszívódott, és csak egy földön heverő test maradt utána. Zeha levegő után kapott, amikor megpillantotta. Az adrenalin hatása már kezdett elmúlni, Ő pedig egyre jobban érezte a derekában lüktető fájdalmat. Azok a karmok mélyre vághattak, gondolta.
Amikor elszakította a pillantását, egy csoportot látott meg, akik próbálták elvonszolni a testet anélkül, hogy akár bocsánatot kértek volna tőle.
- Hé!
A férfi, aki a beom nyaka köré csavarodott kötelet fogta, ránézett. Ő lenne Seongjin? A híres tigrisvadászok, a Tigrislepkék egyike.
- A lány halott…
- Igaz is. A számodra ez jó hír viszont, nem? Gyakorlatilag ő mentett meg.
- Tessék?
- Adj hálát, amiért életben vagy. Szerencsés voltál.
Zeha azonal megértette, hogy csalinak használták. Az szóba sem jöhetett, hogy csak úgy elsétáljon. Előtte még meg kellett kapnia a részét a jutalomból. Vérző sebére szorította a kezét, és feléjük bicegett.
- Add oda a részemet.
- Ha! - Seongjin felnevett. - Hé, srácok, hallottátok, hogy mit mondott?
-Micsoda idióta. Tűnj el, kölyök!
- A részed? Mégis mit tettél érte?
- Csak fogtad magad és megpróbáltál levadászni egy beomot azzal a szaros pisztollyal. Teljesen meghibbantál?
Gúnyolódtak rajta és kinevették. Zeha arca kipirult a dühtől, és megragadta Seongjint a gallérjánál.
- Azt mondtam, add oda a részemet.
Seongjin rávigyorgott. Azzal Zeha sebébe nyomta az egyik ujját.
- Á! - Zeha felordított a kínzó fájdalomtól. A térdei megrogytak.
Seongjin többször is kíméletlenül arcba és gyomorba rúgta. Zeha túl gyenge volt ahhoz, hogy vissza tudjon vágni. Az egyetlen lehetősége az volt, hogy összekuporodjon és védje magát, amennyire csak lehetett.
- Te meg mit képzelsz, ki vagy? – köpte Seongjin, a nyála Zeha arcától nem messze ért földet.
- Idióta.
- Néhányan tényleg elfeledkeznek arról, hogy hova tartoznak valójában, amikor megérzik a pénz szagát.
A férfiak nevetve sétáltak el. Zeha felismerte, hogy meggondolatlanul cselekedett. Már akkor rá kellett volna jönnie, amikor bevették a csapatba annak ellenére, hogy üres kézzel érkezett.
- Gyermekem, ugye te is látod már, hogy miért kell először megedződnöd?
Fekete cipők tűntek fel a homályos pillantása előtt. Haru.
- Úgy gondolod, akkor képes lennék elfogni egy beomot… ha edzenék?
Ez volt Zeha első összecsapása egy beommal. Az ellenfele sokkal erősebb volt, mint azt képzelte. Olyan sebesen mozgott, hogy Zeha alig tudta követni őt vagy harcolni ellene. A Tigrislepkék azért kaphattak el olyan sok beomot, mert mindig volt valaki, akit csaliként használhattak, mint most őt, jött rá Zeha. Velük ellentétben azonban ő nem akart ártatlan embereket kihasználni.
- Az edzés fontos, de…
Haru felé nyújtotta a kezét. Zeha elfogadta és hagyta, hogy Haru egyetlen erőteljes mozdulattal felhúzza őt a földről. Haru egy pillanatig Zeha sérült arcát méregette, majd csattintott a nyelvével.
- Először talán társakat kellene találnod – hümmögte végül.
- Ments meg… kérlek…
Do-geon nem értette, hogy fordulhatott ez elő. A barátai azt mondták neki, nem kell sietnie, csak vezessen óvatosan akkor is, ha késni fog. Így akarták jóvátenni azt a számtalan esetet, amikor mindenkinél korábban érkezett a megbeszélt helyszínre. Éppen ezért tényleg nem sietett.
A látvány, ami fogadta őt, amikor végre megérkezett a motorjával, megrázta őt. A teherautót, amin rajta akartak ütni, szétverték, számos horpadás húzódott rajta. Emberek feküdtek körülötte szanaszét, a vérük eláztatta a földet.
Néhányan, akik távolabb feküdtek a kocsitól, még lélegeztek, de közelebb fekvő testek olyan súlyosan megrongálódtak, mintha csak egy robbanásban sérültek volna meg.
De ez nem robbanás volt. Valami más tette, valami erős, az emberek letépett lábai és karjai alapján. Egy szörnyeteg marcangolta és tépte szét a testeket az agyaraival. Biztos volt benne, hogy egy beom volt az elkövető, amitől az emberek annyira tartottak.
Felismerte a barátait a szétszórt testek között. Megtalálta a barátját, Kyungsoo-t. Valamivel kevesebb volt rajta a sérülés, mivel messzebb volt az autótól, és még mindig lélegzett. A testét azonban kettétépték. Do-geon tudta, hogy már nem sok ideje maradt hátra.
- Kyungsoo… Ébredj! Túl tudod élni. Nézz rám!
Kyungsoo szemei fennakadtak.
– Ne, Kyungsoo! Ne hagyj itt! Nézz rám! Nézz a szemembe!
Gyengéden megütötte az arcát, miközben sírni kezdett, Kyungoo szemei pedig újra fókuszálni kezdtek.
– Do-geon… - Kyungoo elmosolyodott. A szája tele volt vérrel. – Ne sírj.
Do-geon valamikor sírni kezdett anélkül, hogy észrevette volna. Azt hitte, hogy a cseppek, amelyek a haldokló barátjára hullottak, esőcseppek voltak.
– Most az egyszer legalább… előtted értünk ide… Minden rendben…
A haldokló vigasztalta az élőt.
– Mi megyünk elsőnek… Minden rendben… Te… ne siess… Minden oké… Tényleg-
Ennyi volt. Ez alkalommal, a szemei nem akadtak fenn. Kyungsoo arcán mosoly ült, miközben az élet elillant a testéből. Úgy tűnt, mintha a következő pillanatban felpattanna és hangosan azt kiáltaná majd:
- Tádá! Meglepődtél, ugye? Ez csak egy vicc volt, felvettem az egészet!
De nem nyitotta ki a szemeit újra. Do-geonnak nem volt más választása, mint hátrahagyni őt és tovább keresgélni a holttestek között. Kérlek, csak egyet... Csak egyetlen egyet, hadd találjak. Nem érdekel, milyen állapotban vagy, csak legyél életben.
– Geon… Geon oppa*…
Do-geon azonal az alig hallható, gyenge hang felé sietett.
– Gahyeon!
Meglepő módon még élt, azonban nagyon rossz állapotban volt. Az alsóteste a teherautó alá szorult.
– Annyira furcsa, oppa. Nem tudok mozdulni…
– V-várj egy pillanatot. Csinálok egy kis helyet neked.
Do-geon feljebb ült és minden erejét megfeszítve próbálta megemelni a járművet. A nehéz, arannyal teli fém alig mozdult.
– Oppa… oppa…
A hangja egyre csak veszített az erejéből.
– Oppa… Én nem… akarok… meghalni… nem… oppa…
– Á! - Do-geon levegőért kapkodva ébredt fel. Nehezen lélegzett.
"Minden éjjel ez a borzasztó eset kísérti az álmaim."
A vér szagával átitatott levegő, a fájdalmas nyögések, a széttépett hús. És a barátai kétségbeesése. A drága barátai, akik olyan közel álltak hozzá, mintha csak a saját családja lettek volna. Sosem hibáztatták őt. Könnyebb lett volna, ha igen.
– Nem akarok meghalni - Gahyeon utolsó szavai visszhangoztak újra a fülében.
Do-geon felült. Fájt a teste ennek a lepusztult helynek a kanapéjától. Nem volt pocsékolni való ideje. Még félálomban volt, de Do-geon már azt ellenőrizte, hogy a pisztolya még mindig ott van-e a derekára csatolva. Amikor visszatette a helyére, megdörzsölte az arcát a kezeivel. A véreres szemei vörösen villantak fel az ujjai között.
– Végezni fogok veletek. Minden egyes beomot meg fogok ölni.
Maro volt ugyan Hupo jobbkeze, de nem értett egyet azzal, ahogy a főnöke kezelte a dolgokat.
– Ha nem érhetünk a gyerekekhez, a nőkhöz és azokhoz az emberekhez, akik keményen dolgoznak, akkor mégis ki a fenét kellene megölnünk?
Megvetette az embereket. Osztoztak annak az árulónak a vérén, aki magára hagyta a beomokat. Az ő árulásuk, az éhségük, hogy uralják a világot volt az, ami arra kárhoztatta a beomokat, hogy több ezer évet éljenek azon a mocskos helyen.
– Csótányok… - Lenézett az elhagyatott épület ablakán át. Eltörölni ezt az emberektől hemzsegő világot – ez volt az, amit igazán akart. Az egyszerű halál nem volt elég. Szenvedniük kellett, pont ahogy a beomok is szenvedtek. Ez az ár, amivel fizetniük kellett az őseik bűneiért. Nem érdemelték meg, hogy boldogan éljék az életüket.
Maro érzékeny fülei meghallották a mozgást a sötétben, egy feketébe öltözött alak közelített felé. Maro elrejtőzött a fekete ködben, amit megidézett és támadott. Le kellett volna vágni az ember fejét. De… Mi a fene történt?
– Ejnye, ejnye… Nem gondolod úgy, hogy gorombaság megtámadni valakit, aki csak beszélgetni jött ide?
Maro már azelőtt a földön találta magát, hogy megértette volna, mi történt. Pislogott egyet, miközben a titokzatos férfira meredt. Nem került sok erőfeszítéslbe, hogy Marót a földre dobja. Más volt, mint a többi ember. Láttam már őt valahol, gondolta. De mit számít?
Kivillantotta a karmait és megtámadta, de a férfi ugyanolyan könnyedén újra megállította. A férfi Maro karjára lépett és elmosolyodott, arcát egy fekete legyező mögé rejtette.
– Most már beszélgethetünk? Van számodra egy ajánlatom. Tetszeni fog.
*oppa (오빠): idősebb fiútestvér megszólítása a lányok esetében, illetve az idősebb fiúkat is szokták így megszólítani közelebbi kapcsolat esetén.
Fordította: Lin
Lektorálta: Kookachu
Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!