[7Fates: CHAKHO] 3. rész - Emlékfoszlányok (Wattpad)

7Fates: CHAKHO - 3. rész

Emlékfoszlányok

Bárki meg lenne döbbenve. Zeha képtelen volt elhinni, hogy Haru annyit hadovált össze-vissza csak azért, hogy aztán közölje, hogy nem tud semmit.

Meg kéne ütnöm? Gondolta magában.

Haru még mindig úgy tett, mintha a nem létező szakállát simogatná, amikor is azt mondta:

- Olyan rég volt, hogy nem is emlékszem pontosan. Te nem szoktál így járni? Mindegy is, egy dolgot biztosan tudok. A beomok világa amögött a hely mögött van, amit védelmeztem, az pedig azért létezik, hogy megállítsa őket abban, hogy átjöjjenek ide.

- Ó, persze. - Magában közben arra gondolt, hogy elege van belőle. Ő is csak egy újabb őrült személy.

Zeha épp hátat fordított volna neki, amikor is Haru olyat mondott, ami megállásra késztette.

- Tudod milyen nap január 16-a?

Január 16-a, a holdnaptárban.

A szülei halálának évfordulója. És a nap, amikor az a borzalmas eset történt. Ahogy ezek eszébe jutottak Zeha azonnal visszafordult és elkapta Harut a gallérjánál fogva.

- Mondj el mindent, amit tudsz, most azonnal.

- Hallottál már a Látogatók napjáról?

- A Látogatók napja...?

Ismerősen hangzott.

- A beomok ezt a világot január 16-án látogathatják meg.

Végigfutott a hideg Zeha hátán, majd az egész testét átjárta a borzongás.

- Évente egyszer a beomok szabadon garázdálkodhatnak. Beolvadhatnak az emberek közé és megehetik őket, hogy elég energiát nyerjenek ahhoz, hogy egy újabb évig életben maradhassanak.

Zehának hirtelen eszébe jutott egy dal. "Jöjj, jöjj."

Ezt a dalt hallotta sokat, amikor az édesapja ölében ült. De mégis miért emlékszik hirtelen erre a szövegre? Zeha megrázta a fejét és megpróbálta az agya mélyére száműzni a dalt.

- Embereket... esznek...?

- Igen, ahhoz, hogy a beomok törzse életben maradhasson az árnyak elhalványuló világában, embereket kell enniük.

- Az árnyak halványuló világában…?

- Az inwangi árnyékvilág. Egy mesterséges hely, amit ideiglenesen hoztak létre, hogy a beomok életben maradhassanak. Mivel nem igazi, ezért nem tarthat örökké. Mindezek alapján szükséges valami áldozat, hogy tovább működhessen.

- Tehát minket kell feláldozni?

Haru bólintott.

- De… nem azt mondtad, hogy csak egyetlen nap garázdálkodhatnak szabadon? És ha ez így van, mégis mivel magyarázod a jelenlegi helyzetet, ami a városban uralkodik? Mit csinálnak még mindig itt? – kérdezte Zeha.

- A pecsétet feltörték.

- Miért? Nem a Te dolgod lenne megvédeni ezt a világot a tigrisektől? Nézz magadra, semmi bajod! Miért nem végzed a munkádat?

Haru csendesen, kifejezéstelenül bámult Zehára. Ő pedig nem tudta a kifejezését értelmezni, mivel úgy festett, mint aki egyszerre sír és nevet. Ekkor viszont Haru lassan felemelte a kezét.

- Te – megbökte Zeha homlokát. - Te törted fel a pecsétet.

Ezután Zeha úgy hallotta, hogy valami összetört. Majd váratlanul fennakadtak a szemei ahogy a fájdalomtól meggörnyedve a földre esett. Haru mozdulatlanul állva figyelte, ahogy összeesik.

Egy hónappal ezelőtt, január 16.

Zeha épp csak felért a Beom Sziklához és kapkodva szedte a levegőt, amikor észrevette, hogy egy férfi áll előtte. Szemöldök ráncolva figyelte. Nem számított senkire idefenn. Egy pillanatot még rászánt, hogy újra normálisan tudjon levegőt venni, majd felnézett és a háttal álló férfit kezdte tanulmányozni.

Olyan magas volt, mint Zeha maga – aki általában mindenki más fölé tornyosult. Pont ekkor a férfi megfordult, mintha csak megérezte volna Zeha vizslató tekintetét.

Minden részlet rajta fekete volt – a haja, a szeme, a bőre. Zehára mosolygott, ahogy ránézett.

- Rég láttalak, Zeha. Nézzenek oda, mennyit nőttél!

A hangjától Zeha önkéntelenül is összerándult. Ki ez? Sosem találkozott még vele. Viszont amikor a férfi közelebb ment hozzá, hogy jobban megnézze, Zeha rájött, hogy tévedett. Az apja barátja. Gyakran találkoztak, amikor még kicsi volt. Kedves volt mindig hozzá. Az idegenről alkotott képe így egy csapásra megváltozott.

- Emlékszel rám? Hupo vagyok.

- Igen. Hupo úr. Rég láttuk egymást.

Hupo önelégülten elmosolyodott, amikor Zeha köszönésében semmi gyanakvás nem hallatszott. Zeha nem vette észre a furcsa fényt a szemében.

- Hogy vagy? Sokat gondolkodtam rajta, merre lehetsz. Azt kell mondjam, hogy nehéz volt megtalálni. Jól esik, hogy itt futunk épp össze. Nem így gondolod?

- De, igen.

Zeha valamiért úgy érezte, hogy csak azért jött fel a hegyre, hogy ezzel a Hupo nevű emberrel találkozzon.

- Miért nem ülünk le? Sok mindent kell megbeszélünk – mondta Hupo, miközben leült a Beom Sziklával szemben. Zeha követte és leült mellé, a szemét pedig nem tudta levenni a szikláról.

- Emlékszel? Amikor kicsi voltál, apád mindig egy dalt énekelt neked, miközben itt üldögéltetek.

- Egy dalt? - Zeha egyáltalán nem emlékezett ilyenre.

- Hmmm… még nem?

- Elnézést, hogy mi?

- Semmi, semmi. Egyébként tudtad, hogy édesapád a beom törzshöz tartozott, akik a szikla mögött élnek, ugye?

Beom törzs? Mégis mire gondol? Hogy az apja ehhez a törzshöz tartozott? Ezek a kérdések jártak Zeha fejében. Majd hirtelen eszébe jutottak a dolgok.

Ó, tényleg. Igen. Beom volt. Persze, hogy az volt. Így van. És egy falu is volt ott, ahol a beomok éltek – gondolta.

Zeha nem vette észre, hogy a valóság a fejében kezdett teljesen más alakot ölteni, mint amit eddig tudott.

- Ott élünk mindaddig, amíg el nem jön január 16-a. Aznap szabadon átjöhetünk ide. De tudod mi történt? Édesanyád, a kapu őrzője, beleszeretett az apádba. Meggyőzte, hogy maradjon.

Így történt volna? Zeha anyja megállította az apját, a beomot, hogy elmenjen.

- Egy dalt énekelt. Az Átjáró Dalának nevezik. Ideiglenesen lehetővé teszi az átjárást ebbe a világba. Apád ezért tudott maradni ahelyett, hogy visszaküldték volna a mi világunkba 16-a után.

Az Átjáró Dala.

- Egy beom apa és egy gom törzsbeli anya gyermekeként születtél. Csodálatos. Ilyen ritkán történik – folytatta Hupo.

Ó, erről lenne szó? Anya a gom törzs tagja volt. Ritkaságnak számítok – gondolta Zeha.

- Apád gyakran idehozott és énekelt neked. Nem jut eszedbe így sem semmi?

A kérdés után Zeha hirtelen a fejében hallotta az édesapja nyugodt hangját.

„Jöjj, jöjj.”

Hirtelen minden megváltozott. Zeha ismét gyerek volt, aki az apja ölében ült.

„ Jöjj, jöjj. Jöjj hamar. Mielőtt a kapu bezárul, jöjj hamar. Hol vannak azok, kik nincsenek itt…”

Monoton, de ugyanakkor megnyugtató dallama volt. Zeha maga is elkezdte énekelni a dalt és üresen bámult maga elé. Hupo tovább ült mellette és figyelte, ahogy érzelemmentes arccal elkezdett énekelni. A melegség eltűnt a férfi szeméből, kegyetlen ellenségesség került a helyébe.

- „Jöjj, jöjj” – énekelt tovább Zeha. Ahogy a dal folytatódott, Hupo érezte, hogy az ereje növekszik. Hirtelen reccsenés hallatszott, a szikla pedig ketté tört előttük. A kapu kinyílt.

Egymás után érkeztek a beom törzs tagjai, akik be voltak zárva az Inwang-hegyi árnyékvilágba. Hupo szája sarka felfelé görbült, elégedett volt saját magával.

- A kapu nyitva.

Az egyik beom felnézett az égre, szavakkal nem lehetett leírni az érzéseit. Hupóra nézett, akárcsak több pár szempár, amelyek hűséggel és kegyetlenséggel voltak tele. Mind Hupóra néztek, ahogy az előtte álló beom várta a parancsát. Lassan, de biztosan a tigrisek ereje kiáramlott a kazamatákból és Hupo teste köré fonódott. A körmei egyre hosszabbak és hosszabbak lettek. Végül pedig megszólalt:

- Ez a harc 4 000 évvel ezelőtt befejezetlen maradt – ideje újrakezdeni!

Szavai után azonnal sötét köd és homokvihar támadt és körbevette a területet, ahol álltak. A tigrisek üvöltöttek, ahogy hatalmas sebességgel lerohantak a hegyről és a szélrózsa minden irányába szétszéledtek. Hupo még utoljára Zehára nézett, aki még mindig transzban volt és a dalt énekelte.

- 4 000 évvel ezelőtt egy ugyanilyen hülye zárt be ide, mint Te magad. - Leguggolt, hogy az arca egy vonalban legyen Zeháéval. - Egy kapuőrző sámán vére folyik az ereidben. Ez azt jelenti, hogy neked is meg van a képességed, hogy bezárd a kaput.

Az egyik hosszú, éles karmát beledöfte Zeha mellkasába.

- Úgy fest nincs más választásom, meg kell öljelek.

-Ááá! - Zeha hirtelen visszatért a valóságba, még mindig érezte azt a fájdalmat, amit a karmok okoztak. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt, amikor a tekintete összeakadt Haru ezüstös szemeivel. Szótlanul ült nem messze tőle. Annak ellenére, hogy egy szót sem szólt, Zeha zakatoló szíve szép lassan ismét a normál ritmusában dobogott, légzése lenyugodott. Egy megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába.
- Hupo… - végre összeálltak az emlékei, minden a helyére került.
Sok évvel ezelőtt, amikor még kicsi volt, Hupo rájött, hogy az apja ebben a világban maradt és nem került vissza a kazamatákba január 16-a után. Évekig feszülten próbálta kiszedni Zeha apjából, hogy hogyan tudott itt maradni. De amikor a terve nem úgy alakult, ahogy szerette volna, megölte az apját és később az anyjával is végzett.
Emlékezett édesanyja kiáltására, ahogy a nevét sikoltotta. Most pedig rájött, hogy még valamit mondott neki akkor: fuss! Így hát futott. Futott és soha nem nézett vissza.
Elfutott. Hupo elől, a borzalmas emlékei elől. Futott. Szomorúság és bűntudat jelent meg a szívében.
- A beom… a szüleim…
Elfulladt a hangja, ahogy könnyek marták a szemét. Neheztelés és szomorúság nyomta a szívét, majd kiszakadtak ezek az érzelmek akárcsak a víz, áttörik a gátat. Az emlékek és érzések, amiket évekig elnyomott hirtelen rázúdultak.
Haru arca együttérzést és megértést mutatott, amikor Zehára nézett. Zeha vigaszt talált a fiú megnyugtató tekintetében. Rájött, hogy egyszerűen nem találta a helyét a szülei, valamint az emlékei elvesztése után és árvaházba került. Azóta mindig egyedül volt.
Természetesen voltak napok, amikor kétségbeesetten hiányoztak neki. Ezeken a napokon csak csendben feküdt az ágyában és álomba sírta magát. Nem sokkal ezután Zeha megtanulta, hogy nincs körülötte senki, aki megvigasztalta és felmelegítette volna a hideg szívét. Így hát a könnyei is elapadtak. Rájött, hogy a sírás nem változtat semmin ezért a szülei miatti bánatától is megszabadult.
De most, életében először, Zeha vigaszra lelt egy ezüst hajú és szemű idegenben.
Ahogy Haru megérintette Zeha arcát, hogy letörölje a könnyeit; Zeha megérezte, hogy a kezei hidegek, mint egy kő. De számára melegek voltak. Ahogy abbahagyta a sírást, Haru felállt és a kezét nyújtotta neki.
- Induljunk, drága gyermekem.
- Nem vagyok a gyereked. Hívj Zehának. - Majd megfogta a felé nyújtott kezet. - Hova megyünk?
Haru lenézett Sin-sire, ami a hegy alatt terült el, mielőtt válaszolt volna.
- Nos, vissza kell vágnunk.

Fordította: Kookachu

Lektorálta: Lin

Eredeti angol nyelvű fejezet elérhető online: WattPad (fizetős)

A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!