7Fates: CHAKHO – 1. rész
Gyilkosságok az Inwang-hegyen
Puff...
Bumm...
Puff...
Bumm...
Puff...
Bumm...
A barátságtalan hang, amely ritmikusan tört elő a föld alól, olyan volt akár egy egyenletes szívverés.
Lassan, de biztosan, a dübörgés az egész várost átjárta és egy hatalmas, pulzáló szívnek álcázott, baljós, végtelen mélységgé változtatta azt.
És akkor, a sötét, feneketlen hasadék egy hatalmas gömböt hozott létre, majd egyenesen felé repítette.
Nem kapok levegőt...
- Á! - Zeha hirtelen rándulással ébredt fel, levegőért kapkodva.
Szaporán vette a levegőt, ahogy kitágult szemekkel mereven bámulta a plafont. Az fehér volt, és ismeretlen.
- Mi a...
Nem volt szüksége arra, hogy körülnézzen, anélkül is tisztában volt azzal, hogy hol van. Az érzékeit ostromló fertőtlenítőszag elég volt ahhoz, hogy kitalálja.
- A kórház...? Mit keresek itt...?
Miközben tudatosult benne a környezet, ami körülvette, hirtelen erős fájdalom nyilallt a testébe.
Zeha felrántotta a kezét és a mellkasához húzta. Csak akkor vette észre a kötést, amivel szorosan befáslizták.
Innen eredt hát a fájdalom. Abban a pillanatban akaratlanul is visszaemlékezett a szívre. Összeráncolta a szemöldökét; nem értette, hogyan kapcsolódott ez a jelenlegi állapotához.
Azt hiszem, egy szívről álmodtam...
Bár minden próbálkozása ellenére sem volt képes felidézni az álom részleteit, Zeha tudta, hogy az meglehetősen távol volt a kellemestől. Emlékezett az őt üldöző baljós sötétségre, ami végül utolérte és a szíve köré tekeredett, mintha csak egy a zsákmányát fojtogató óriáskígyó lenne.
Zeha behunyta a szemeit, miközben a mellkasához szorította a kezét és próbálta kizárni a fájdalmat.
Mi történt? Miért vagyok a kórházban? Mi ez a fájdalom? Egyáltalán mikor sebesültem meg?
Zeha semmire sem emlékezett, hiába próbálta feleleveníteni a történteket. Mintha valaki erőszakkal belenyúlt volna az elméjébe, hogy összekuszálja.
Miközben Zeha igyekezett volna megérteni, hogyan is került ilyen állapotba, éles fájdalom hasított a homlokába.
- Áú!
Zeha meggörnyedt és felnyögött fájdalmában. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság is eltelt volna, mire a fájdalom végre lecsillapodott.
Mi a baj velem?
Semmit sem értett abból, ami vele történt.
És akkor, Zeha eszébe jutott a gyanús fickó, akivel akkor találkozott, amikor elhagyta az otthonát.
- Nem akarod tudni, hogyan és miért haltak meg a szüleid?
Természetesen tudni akarta. A tanárok és az árvaház dolgozói ugyanakkor sosem mondták el neki. Ellenben minden alkalommal, amikor megkérdezte őket erről, ideges kifejezéssel az arcukon elfordultak tőle.
Így hát a szülei halálának ködös emléke egészen a tudata mélyére süppedt. Mivel senkinek sem volt válasza a kérdéseire, Zeha úgy döntött, hogy egy nap majd ő maga fogja megtalálni azokat.
Akkor azonban még fiatal volt és hiszékeny.
Amikor elég idős lett ahhoz, hogy elhagyja az árvaházat, Zeha felismerte, hogy más dolgokat kell előre vennie a sorban. A szülei halála mögött húzódó igazságnak várnia kellett. Az első és legfontosabb az volt, hogy életben maradjon. Bár számos előnye volt annak, hogy Sin-Siben született, pénzre volt szüksége ahhoz, hogy el tudja magát tartani.
Nem engedhette meg magának a nyomozást a szülei halála után, amikor azon kellett aggódnia, hogy minden nap étel kerüljön az asztalra. Zeha tehát elengedte ezt a magasztos elhatározását, hogy cserébe különféle részidős munkát végezzen hajnalhasadástól szürkületig nap nap után. A szüleiről őrzött emlékei ekkoriban halványodtak el. Zeha kezdte elhinni, hogy a szülei magára hagyták. Hamarosan pedig az utánuk való vágyakozás haragba fordult. Cinikus és pesszimista fiatal férfi vált belőle. És Zeha minden napja egy küzdelemmé vált, hogy kijöjjön a keresetéből.
Ekkor bukkant fel a férfi.
Ha a férfi akkor jött volna el hozzá, amikor még mindig az az ártatlan kisfiú volt nagy álmokkal, Zeha szinte azonnal ugrott volna az ajánlatára anélkül, hogy kétszer is meggondolta volna. Azonban már régóta nem volt az az ártatlan kisgyerek, aki követett volna egy cukorkát ígérő idegent. Zeha visszautasította a férfi ajánlatát.
- Nem mintha érdekelne.
Felmutatta a középső ujját is, mielőtt elsétált. A férfi azonban nem hátrált meg, hanem követni kezdte őt.
- Hékás, hát nem akarod végre megtudni, hogy miért kellett a szüleidnek tragikus halált halniuk? Nem akarod tudni, hogy hogyan haltak meg, és hogyan kiáltoztak kínok között az elkerülhetetlen haláluk előtt?!
Zeha nem tudta pontosan megfejteni a férfi hangnemét. Úgy tűnt, mintha a szülei halálán gúnyolódna. És mégis úgy hallatszott, mintha közben Zehát szidná, amiért elfeledkezett róluk.
- Nahát, tényleg? Milyen borzasztó!
- Inwang-hegy. Ott találod a szüleid titkát.
Inwang-hegy.
Zeha összeráncolta a szemöldökét. Háttal állt a férfinak, és úgy tett, mintha mindez nem lenne rá hatással.
- Nos, nem igazán szeretek hegyet mászni - vonta meg a vállát végül közönyösen.
- Zeha.
A nevét hallva Zeha megtorpant.
Megfordult és metsző tekintettel nézett a férfire. Az csak elvigyorodott, felfedve a fehér fogsorát.
- Látom, most már figyelsz rám - hümmögte. - Akarod tudni, honnan tudom a neved?
- Többféleképpen is kitalálhattad. Mármint, ez nem valami szuper titkos személyes információ. Úgy értem... Jobban belegondolva abba, hogy mennyit fáradozhattál azért, hogy kitaláld a nevem és leszólíts egy ilyen jóképű fiatal fickót, mint én... Valamiféle zaklató vagy esetleg? Vagy valami perverz?
A férfi felhúzta az orrát.
Ez meg mi volt?
Abban a pillanatban Zehának az az érzése támadt, hogy a férfi nem volt ember. Olyan kisugárzása volt, amihez hasonlót Zeha még sosem érzékelt. Megborzongott a gondolatra, hogy a férfi bármelyik pillanatban valamiféle vérengző fenevaddá változhat és a nyakába süllyesztheti az agyarait.
- Emlékszel még arra, hogy az anyád sámán volt?
A férfi tett egy lépést előre.
Zehának szüksége volt minden akaraterejére, hogy szembenézzen vele. De még így sem tudta megállni, hogy egy lépést reflexből hátráljon.
- Mintha elfelejtetted volna, hogy Te és a szüleid az Inwang-hegyi Beom Szikla közelében éltetek, nem?
Az Inwang-hegyi Beom szikla.
Emlékszem.
Zeha emlékezett arra, hogy a Beom Sziklával szemben ült az édesapja ölében, és az apja egy dalt dúdolt neki. Emlékezett az apjai ujjaira, ahogy végigszaladtak a hajában. A gyengéd érintésére.
Apa… Zeha emlékezett rá, hogy - még mindig az apja karjai között - elfordította a fejét, és látta az anyját, ahogy halványan mosolyog rá. Az anyja szemei mindig tele voltak szeretettel, akárhányszor csak őrá nézett. Zeha emlékezett arra, milyen boldog is volt. És ez volt az a pillanat, amikor bevillant...
"- Fuss!"
Ezt az apja kiabálta.
"- Zeha!" - Ez volt az utolsó szó, amit valaha az anyja szájából hallott. Az életének korai emlékei felvillantak Zeha szemei előtt, miközben a szüleinek a hangja visszhangzott az elméjében.
Hogyan is felejthettem el ezeket az emlékeket? Látva a Zeha szemeiben felgyülemlő, egymásnak feszülő érzéseket, a férfi egy újabb lépést tett előre. Ez alkalommal Zeha nem lépett hátra. A férfi pedig suttogva folytatta:
- Hé, szép idő van ma. Miért nem mész el a Beom Sziklához? Találd ki az igazságot a szüleidről. Tedd meg magadért. - Ezzel hátat fordított.
- Hé! Te!
Mire azonban Zeha feleszmélt és kinyújtotta a kezét, a férfinek már csak a hűlt helye maradt. Zehát annyira maguk alá temették az érzések, hogy még azt sem tűnt fel neki, hogy a férfi elképesztően gyors volt egy emberhez képest. Teljesen összezavarták a hirtelen felszínre törő emlékek a múltjából. Mi volt az a sikoly? Miért kiáltott értem anya olyan kétségbeesetten? Milliónyi kérdés cikázott Zeha gondolataiban. Ekkor jelzett a telefonja. Zeha megköszörülte a torkát, hogy összeszedje magát, mielőtt megnézte a telefont.
[január 16., Holdnaptár]
A szüleim halálának évfordulója. Véletlen lenne, hogy ez a különös férfi pont ma bukkant fel, hogy a szüleim haláláról beszéljen?
Nem, az lehetetlen.
Zeha úgy döntött, hogy kihagyja a részidős munkáját, és a hegy felé vette az irányt.
Igen, elmentem oda. Felszálltam a buszra, leszálltam és láttam a hegyet magam előtt. Erre még emlékszem. De mi történt ezután? Hogyan kötöttem ki a kórházban?
Egy nővér lépett be a szobába. Azonnal Zehához sietett, amint meglátta, hogy ébren van.
- Uram, végre magához tért! Hogy érzi magát? Érez valahol fájdalmat?
- A mellkasom egy kicsit...
- Ez igazán nem meglepő. Jó nagy sebet szerzett. Jobb, ha egy kis fájdalomcsillapítót adok az infúzióhoz.
Miközben beállította az adagot, a nővér tovább folytatta:
- Tudja, három napig eszméletlen volt. Attól féltem, hogy nem is éli túl, olyan súlyos volt a sérülése és annyira erősen vérzett. Megkönnyebbülés látni, hogy jobban van.
Három napig voltam eszméletlen?
Miután a nővér elment, Zeha megpróbálta felidézni, hogy mi történhetett a hegyen. A fájdalomcsillapítótól azonban elálmosodott. Zeha az ébrenlét és az eszméletlenség határán lebegett, majd arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja.
- Zeha úr? Hallottam róla, hogy magához tért. Lenne számomra pár perce?
Egy férfi volt az. Fessnek tűnt a szemüvegében. Zeha pislogott, és zavartan bámult a férfira. Az válaszul belekotort a zsebébe és egy névjegykártyát vett elő.
- Kim Soo-hoon nyomozó vagyok a Sin-Si Rendőrkapitányságról - magyarázta.
Zeha elvette a kártyát, hogy megnézze. Ez volt az első alkalom, hogy névjegykártyát kapott egy rendőrtől. Zeha Soo-hoonra pillantott és feltűnt neki, hogy a férfi öltönyt viselt. Az jutott az eszébe, hogy a férfi sokkal inkább nézett ki ügyésznek, mint nyomozónak.
- Csak néhány kérdést szeretnék feltenni az Inwang-hegyi incidenssel kapcsolatban.
- Az Inwang-hegyi...
Zehának is akadtak kérdései azzal kapcsolatban, hogy mi történt. Felmordult, miközben óvatosan felült.
- Mit csinált az Inwang-hegyen a holdnaptár szerinti január 16-án?
- Dolgom volt.
- És én pedig épp azt kérdezem, hogy mi volt az.
Valami nem stimmelt. Volt valami vádló Soo-hoon hangjában, mintha azt gondolná, hogy Zeha valami rosszat tett. Zeha összeráncolt szemöldökkel meredt a nyomozóra.
- Az személyes - vágta rá. - Tényleg el kell mondanom magának a részleteket?
- Igen, emiatt vagyok itt - felelte Soo-hoon határozottan. - Nézze, jobban teszi, ha elmondja az igazat - figyelmeztette. - Mit csinált a hegyen?
- Nem szeretném elmondani - vágott vissza Zeha. - Élni szeretnék a jogaimmal. És jogomban áll hallgatni.
Soo-hoon hűvös tekintete szinte felnyársalta Zehát.
- Általában a bűnözők élnek ezzel a joggal.
- Tessék? Egyszerűen élni akarok a jogaimmal és maga egy bűnözőhöz hasonlítgat? Nem gondolja, hogy ezzel egy kicsit messzire megy? Megteheti ezt egyáltalán? Egy rendőr, aki helyteleníti, hogy gyakorolni akarom az alapvető jogaimat?
Soo-hoon felsóhajtott és magyarázni kezdett:
- Aznap, amikor nem jelent meg a munkahelyén és inkább elment a hegyhez, huszonnégy megcsonkított holttestet találtak elszórtan azon a területen.
Zeha hirtelen képtelen volt megszólalni.
Megcsonkított? Holttestek?
Zeha azelőtt csak a hírekben hallotta ezeket a szavakat. Eltorzult az arca, ahogy ismét a mellkasához emelte a kezét. Megint lüktetni kezdett a fájdalomtól, a gyógyszer hatása nyilvánvalóan kezdett elmúlni. Soo-hoon elővett néhány képet egy mappából. Soo-hoon elrendezte a képeket Zeha előtt, egyiket a másik után, és a hátborzongató jeleneteket látva Zeha még levegőt is elfelejtett venni. Letépett karok, széttépett testek, mély vágások a mellkason és a gyomornál... Zeha elgondolkozott, hogy vajon láthatta-e a testeket a hegynél.
Vajon láttam őket?
Abban a pillanatban képek jelentek meg az elméjében. Szétfröccsent vér, nehézkes lélegzetvételek, és egy sikoly...
- Zeha!
Olyan tisztán hallotta az anyja kiáltását, mintha csak a fülébe kiabált volna, de Zeha semmit sem tudott tisztán felidézni.
- Zeha úr?
Soo-hoon hangja összeolvadt az anyja kiáltásával. Zeha véreres szemekkel bámult rá.
- És most? Most már akar beszélni arról, hogy mi is történt?
***
Zeha megmondta Soo-hoonnak, hogy semmit sem tud felidézni.
- A szüleim halálának az évfordulója volt... - magyarázta tovább. - Azért mentem oda, mert azelőtt ott éltünk.
Zeha úgy gondolta, hogy a nyomozó nem hinne neki a gyanús férfivel kapcsolatban, aki korábban a házánál járt.
- Emlékszem, hogy felmentem a hegyre, de fogalmam sincs mi történt azután...
Miután feljegyezte Zeha történetét, Soo-hoon azt mondta neki, hogy egyelőre magára hagyja. Mielőtt azonban tényleg elment volna, azt is hozzátette: talán még találkozni fognak a jövőben. Miközben Zeha visszadőlt az ágyba, felemelte a kezeit és a tenyerébe temette az arcát.
Mégis mi a franc történt?
A képek, amiket Soo-hoon mutatott neki, filmként peregtek le egymás után a fejében. Azt lehetetlennek tartotta, hogy egy ember követte el... Hogyan lenne valaki képes arra, hogy így végezzen másokkal? Az áldozatok sebei pedig biztosan nem késtől vagy fejszétől származtak. Talán valamiféle ragadozótól? Tigrisektől esetleg? Vagy medvéktől? Mindenemellett Sin-Si meglehetősen nagy város volt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ragadozók ólálkodjanak a környéken.
Egek. Tényleg nem emlékszem semmire sem! Őrület.
Zeha nem is sejtette, hogy az Inwang-hegyi gyilkosságok az egész várost megrázzák majd. Hogy mindez csak a kezdete volt valami igazán gonosznak.
Fordította: lin
Lektorálta: Kookachu
A magyar fordítás a Hungarmyinfo csapatának munkája, annak forrás nélküli megosztása tilos!