“CSAK
REMÉLEM, HOGY HALADOK VALAMERRE.”
[2021.07.30.]
Kétféle
sebesség létezik RM életében, ami között váltani szokott: az egyik, amit a
világhírű, slágereket író csapat vezetőjeként kell felvennie, a másik pedig
amire akkor kapcsol át, amikor hazaér és felüti az egyik művész katalógusát.
Vessünk egy pillantást arra, hogy mi történik a kettő között, az útra, ami
során egy fiatal művész életre kelti a saját vásznát.
Még mindig szoktál edzeni? Nagyon
megváltozott a testalkatod.
RM: Már nagyjából egy éve
annak, hogy elkezdtem. Azóta kihagyás nélkül heti négy alkalommal edzek. Olyan,
mint az életvonalam. (nevet) Ha edzel, a tested fokozatosan fejlődik. Szeretem,
amikor érzem, hogy csináltam valamit, és érezni a fejlődést. Ha megnézel
másokat, akik a haladásukról posztolnak, láthatod, hogy a testük drámaian változik,
de én nem tartom magam szigorúan a diétámhoz, ezért nálam egy kicsit más a
helyzet. (nevet) Ugyanakkor még így is érzem a fokozatos változást.
A nyolcadik évfordulótokat ünneplő
2021-es FESTA során feltöltöttétek YouTube-ra az ARMY Corner Store videót, ahol
azt láttam, hogy az életed a munka és a különböző szereplések körül forog
mostanában. Van bármilyen hatása ennek az ismétlődő rutinnak az életedre?
RM: A napi rutinom mára teljesen
kialakult. Már pontosan egy éve – a tavalyi év közepe óta – csinálom, és néha
arra gondolok: szóval így élnek az emberek? Elmegyek
dolgozni, aztán hazamegyek, ahol szintén vannak olyan dolgok, amiket meg kell
csinálnom, és olyanok is, amikkel tartanom kell a lépést, mint például az
edzéssel. Ez igaz a kiállítások megtekintésére is. A természetem is sokat
változott egy év alatt, de alkotóként nem tudom, hogy ez jót jelent-e számomra.
Ez minek köszönhető?
RM: Olyan sok minden történt a
BTS-szel, de a jelenlegi szituáció mellett néha úgy érzem, csak a telefonon
történnek meg ezek a dolgok. Amikor más zenét hallgatok vagy nézek valamit,
néha elgondolkodok azon, hogy én hogyan csinálnám meg, de az életem olyan,
amilyen, ezért csak a saját tapasztalataim szerint közelíthetem meg a dolgokat.
Ebben az esetben: hogyan tudtad megőrizni
az energiád a Grammy előadásotokra és mindenre, ami a Butterhez kapcsolódik?
RM: Nagyon boldog voltam
amiatt, hogy egy új elemmel bővült a sikereink listája. Úgy gondolom, a
csapatnak igazán szüksége volt magára a munkára. Segített felismerni azt, hogy
még mindig van mit elérnünk. Ám mindenekelőtt meg akarom köszönni ARMY-nak,
hogy lehetővé tette mindezt. Koreaiként nem idegen tőlem az, hogy örömöt
találjak a sikerekben. (nevet) Nagyon jó érzés volt, megelégedéssel töltött el.
Még jobb lett volna, ha megnyerjük a Grammy-t, de számít egyáltalán, hogy nem
nyertük meg? Ha megnyered, az végeredményben igazából csak annyit jelent, hogy
eggyel több díjat tartasz otthon, és aztán folytatódnak tovább a mindennapok.
Milyen volt a Butter
dalszövegén dolgozni? Az előadásotok SUGA-val a dal második felében egy
szinttel feljebb emeli az energia szintjét, miközben képes megteremteni az
egyensúlyt, ami az egész dalt tökéletesíti.
RM: Azzal a résszel
töltöttem a legtöbb időt. A dal angol nyelvű ugyan, de azt gondoltam, kell az,
hogy a sajátunknak érezzük, így beletettünk egy kicsit saját magunkból is a
végén, miközben megőriztük az eredeti számot.
Jól sikerült ez a finomítás. Rövid, de úgy érzem, sokkal
másabb lenne a dal enélkül.
RM: Mintha csak hiányozna valami, ugye? (nevet) Azt
éreztem, hogy mindenképpen bele kell tennünk. Van bennünk valami, ami
különbözik az amerikai popsztároktól. Más a DNS-ünk.
És milyen volt elkészíteni a Permission
to Dance-t? Egy kézen meg lehet számolni, hány olyan BTS dal van, aminek
ennyire pozitív az üzenete.
RM: Igaz. Volt róla szó, hogy
bele kellene tenni egy kis rapet a Permission to Dance-be, amikor
dolgoztunk rajta, de azt gondoltuk, hogy sosem működne igazán. Jobban érzem
magam, amikor táncolok és éneklek, mintha mást csinálnék. Ez a dal a kevesek
egyike, ahol azt éreztem, hogy jól szórakozok, miközben éneklem és táncolok rá.
Hihetetlen érzés, amikor az egész testeddel átadhatod magad a dalnak és csak
nevetsz, ahelyett, hogy túl sokat gondolkodnál. Azt hiszem, ebben rejlik a dal
ereje. Nem éreztem magam stresszesnek, amikor készültem rá, mint a Butternél.
A Butternél azon kellett gondolkodnom, hogy mit kellene megmutatnunk és
hogyan tudnám azt megcsinálni. Mindig odafigyelek arra, hogy ne legyek probléma
a csapat dinamikájában. A Permission to Dance-nél viszont nem kellett
nagyon aggódnom emiatt. Őszintén szólva, azt éreztem, hogy csak bele kell
tennem azt a végtelen örömöt, amit éreztem.
Az ARMY Corner Store-ban
megemlítetted a 2!3!-t, amikor azt mondtad, “a
2015 és
2017 közötti időszak igazán nehéz volt nekünk és a rajongóinknak is.”
Azért tudtál beszélni erről, mert már megtanultad, hogyan érj földet?
RM: Amit csinálok,
tulajdonképpen üzletként is felfogható – egy olyan üzletként, ami személyek
között zajlik. Emiatt olyan őszinte akarok lenni ARMY-val, amennyire csak
lehet, szinte már megszállottam is. Azt mondják, a K-pop világában ilyesmi nem
történhet meg; az egyik aspektusa ennek a bizalom, mert nem akarom, hogy a
rajongóink aggódjanak, de szeretnék nekik olyan nyíltan mesélni azokról a
dolgokról, amin keresztülmentünk, amennyire csak lehet. Egy másik oka annak,
hogy beszéltem róla az, hogy szerettem volna leróni a tartozásomat sok ember
felé. Úgy tenni, mintha sosem történt volna meg ez az egész, olyan lenne, mint
azt mondani: azok nem mi vagyunk. És mert ez már a múlt. Úgy hiszem, mivel ez
már a múlt, és mivel mindannyian rendben vagyunk most, és mivel azok a napok
jól láthatóan kellettek, képesek lettünk arról beszélni, hogy milyen nehéz
időszak is volt.
Ez olyasminek tűnik, amit a rajongóidnak is tolmácsolni
szerettél volna.
RM: Néha művészek vagyunk, akiknek a lelke csordultig
tele van, néha lelkiismeretes irodai munkások vagyunk, és néha pedig a
hiper-patriotikus “ismered-a klub” tagjai. Sok minden vagyunk egyszerre
– ezért beszélünk a személyről és az egóról. Nehéz és magányos is, ha valaki
ilyen mélységekben szeretne beszélni ezekről a dolgokról, de úgy tűnik, ez
vagyok én. Ki akarom fejezni magam teljes mértékben.
Mondanád, hogy a 2021-es FESTA során kiadott számod, a Bicycle
azt mutatja be ki vagy, mint egyén? Metaforaként használtad a biciklit ahhoz,
hogy leírd a mindennapi érzéseidet.
RM: Rengeteg nyomással kellett szembenéznem miközben
zenén dolgoztam, hogy haladjak vagy hogy olyan zenét csináljak, ami jobban
kitűnik, apró dolgoktól, mint a rap technikám egészen a nagyobbakig, mint a
trendek. Jól akartam rappelni és vágytam valamiféle elismerésre is. A Bicycle
ilyen értelemben véve egy kicsit dacos. Ki akartam adni egy számot a FESTA
megünnepléseként, de a témája különösen fontos számomra. A bicikliknek nagyon
fontos helyük van a szívemben, ezért kötöttem ki végül ott, hogy írtam róluk. A
dal kicsit olyan, mint egy iránytű, elmondja nekem, hogy hol vagyok
pillanatnyilag. A jelenlegi életemet tettem bele; így vagy úgy, de ez lett volna
a végkimenetel.
Van egy rész a dalszövegben, ahol
azt mondod: amikor boldog vagy, szomorú leszel tőle.
Elképzeltem, hogy biciklizel és közben átgondolod az életedet.
RM: Az érzelmeim átcsapnak
szélsőségesbe, amikor biciklizek. A személyiségem régebben szintén a két
végleten mozgott olykor, és ez néha magától visszajön újra, amikor biciklizek.
Amikor tekerek azt érzem, hogy megszabadulok a nyomástól, amit éreznem kellene
és amin gondolkodnom kellene. Nem számít, ha az emberek felismernek, és ez áll
a legközelebb ahhoz, hogy szabadnak érezzem magam – amikor gyorsan tekerek és
úgy érzem, hogy a fellegekben vagyok.
A szomszédságomban van egy nagy
könyvesbolt. Néha elsétálok odáig egyedül és átgondolom, milyen ember is
vagyok, miközben kiválasztom, melyik könyveket vegyem meg. Valahogy ez jutott
eszembe erről.
RM: Elolvastam Lee Seok
Won egyik könyvét a Sister’s Barbershopból.* Azon tanakodott, miért szereti a
könyvesboltokat. Arra emlékezett, hogy nem csak zajos, de mindenki csak a
könyveit nézi és nem néz másokra, és hogy ebben van valamilyen szabadság. Ezt
igazán átérzem. Ezért szakítok időt arra, hogy könyvesboltba menjek és egy
kicsit több időd töltsek olvasással.
*A Sister’s Barbershop vagy 언니네이발관 egy dél-koreai rock banda.
Elkezdek magamhoz beszélni, amikor ránézek a sok
könyvborítóra a boltban. Valamilyen szinten ez egy merengés a merengésen, de ez
olyan időnek tűnik, amire elengedhetetlenül szükséged van.
RM: Enélkül valószínűleg nagyon
unatkoznék, mivel mostanában tényleg el voltam zárkózva. Olvass! Eddz! Menj
galériákba! Tekerj! (nevet)
A Bicycle megírása tehát
olyan tapasztalat, amin mindenképpen át kellett esned, még ha nem is tudjuk
biztosan, honnan jöttél, hol vagy, vagy hogy hova is tartasz.
RM: Pontosan. Pontosan
ilyen mérföldkő volt számomra ez a dal, és ezt valamilyen szinten figyelembe is
vettem, amikor kiadtam a FESTA-ra. Először rábólintottam arra, hogy csinálok
valamit, de aztán megkérdeztem magamtól, mit kellene csinálni és rögtön az
jutott az eszembe: legyen valami a bicajokról.
Még
a zene is mélyen kötődik azokhoz a zenékhez, amiket valaha hallottál, a népzenétől
a hip-hopig és a koreai indie színtérig.
RM: Igazad van. Olyan emberek zenéiből merítettem, akik
hatással voltak az életemre – művészek, akiket mostanában hallgatok, mint
Elliott Smith és Jeff Buckly, és csapatok, mint a KIRINJI.
Érdekes, hogy a végeredmény pedig
egy olyan dal, aminek a stílusát nehéz egyetlen korszakhoz kötni. A hangulat és
a hangzás sem retró, de nem tükrözi vissza a jelenlegi trendeket sem.
RM: Én – és tulajdonképpen
a csapat is a hip-hop élvonalában vagyunk, úgyhogy miután megírtam a Bicycle-t
elgondolkoztunk azon, hogy milyen irányban kellene mennünk vele. Valójában
ezért csináltam meg végül így. Így néz ki az életem jelenleg. Jó hatással van
rám az, hogy megismerhetem magam ezen az úton, de nem akarom csapdába sem
ejteni magamat. Másrészt viszont olyan nemzetközi művészek iránt érdeklődők,
akik teljesen mások, mint én. Vannak olyan emberek, akiknek a zenéje érdekel
engem mostanában, akik impulzívan írnak zenét és akiket nem érdekel műfaj. Ez —
hogyan is fogalmazzam meg…? Mindenesetre, vagyok valahol az életemben, gondolom.
(nevet)
A Weverse Magazinnak adott tavalyi interjúd során azt
mondtad: csak 27 vagyok a koreai életkorszámítás szerint. Úgy hiszem,
hogy a Bicycle talán a saját válaszod erre a kijelentésre. Egy dal valakiről,
aki Drake-et hallgatva nőtt fel Koreában.
RM: Eltaláltad. Pontosan. Drake miatt kezdtem azt
gondolni, hogy én is énekelhetek, még 2009-ben (nevet), és ez hozott el engem
egészen idáig. A múltban tenni akartam valamit, pont úgy, mint Drake, aki a
nyugati zenére van hatással, ahogyan a zenei stílus, amit próbál elérni,
változik. Viszont nem élem azt az életet, amit ők, ezért nem csinálhatok
pontosan olyan zenét, mint ők.
Emiatt pedig ez egy olyan szám, ami
a hozzád hasonló emberek lejátszási listájára kerül fel, hiszen olyan stílusa
van, ami az ilyen emberek érzéseit jobban ki tudja fejezni, mint bármilyen más
specifikus műfaj.
RM: Általában ez a vége.
Néha így gondolkodok: Nem tehetem rá a Bicycle-t ugyanarra a mixtape-re, néhány
más teljesen rögtönzött dallal együtt, mint amilyenekről épp beszéltem? Azt
kívánom, bár lenne bennem ilyen fellángolás vagy ilyen elképzelés, amikor
dalokat írok, de mostanában nagyon lassan haladok velük. Már nem mennek olyan
jól a dalszövegek sem. Több lehetőségem is van arra, hogy új dolgokat szívjak
magamba, de a végeredmény, ami belőlem származik, mégis nevetségesen
korlátozott és rendkívül lassú. Azt mondják, rengeteg történet létezik olyan
művészekről, akik odaálltak vászon elé és képtelenek voltak felvenni az
ecsetet, és azt kiabálták: Ki vagyok én? Én is valahogy így érzek. 2019
óta dolgozok a mixtape-emen, de még nem fejeztem be túl sok dalt.
Talán megváltozott az az irány, amerre a dalszövegedet
vinni szeretnéd. Megpróbálod azokat az ötleteket kifejezni, amiket felépítettél
magadban, a tapasztalatok vagy a társadalmi bírálat helyett.
RM: Ezért nem tudok olyan gyorsan
írni szövegeket, mint régebben. Nem tudom, mit csinálok, ezért nincs más
választásom, mint először csak írni. És emiatt gondolom azt, hogy Yoongi olyan
elképesztő személy. Hogyan képes olyan sok dalt és olyan jól megírni? Talán
azért, mert egy producer szemszögéből közelíti meg a dolgokat, de én nem tudom
ezt megtenni. Nem csak féltékeny vagyok, de azt is gondolom, hogy a
kiindulópontja annak, amikor zenét írok, a dalszöveg kell, hogy legyen. Csak —
egyszerűen csak remélem, hogy haladok valamerre. Mindig ezt érzem (nevet),
úgyhogy amikor a két évvel ezelőtti dolgaimat hallgatom, igazán réginek tűnnek.
Részt vettél eAeon Don’t című számában, ami lenyűgöző dalszöveggel
büszkélkedhet – egy dalszöveggel, ami a hullámok színétől indít és a kavicsok
képével zár. Az érdeklődésed a művészetek iránt lehetővé teszi a számodra, hogy
ilyen vizuális képekkel dolgozz.
RM: Nem tudom biztosra mondani, de ez
valószínűleg egy erős válaszreakció. Láttam egy cikket, amiben a művész azt
mondta: a kavics a tökéletes forma: egy szikla, amit a véletlenek és
váratlan események formálnak folyamatosan, míg végül el nem ér valami kerek
formát. A cikk szerint a művész régóta gyűjtötte a kavicsokat, mert a
kavicsok tökéletesen simák mindenféle él nélkül, habár a formájuk nem
tökéletesen kerek vagy ovális. Odáig vagyok Lee Quede-ért* is. Láttam egy
idézetet tőle egy könyvben, ami a művészetéről szólt: “Fonódjunk össze. Fogjunk össze. Hagyjuk a vitát. És váljunk
kavicsokká a hazám új vezetésének az elbeszélésében.” Egy levélben
írta, még az ország felszabadításának idején. Azt gondoltam, hogy igazán modern
módja a dolgok kifejezésének az, hogy valaki, aki átélte az 1948-as kaotikus
politikai körülményeket, kaviccsá akar válni. Úgy éreztem, hogy a szavainak még
mindig van jelentése – hogy tovább élnek. Az, hogy ez a két művész is használta
a kavics kifejezést, igazán maradandó hatással volt rám.
*Lee Quede, koreai festőművész.
Lenyűgözött, hogy a viszonylag nagy hullámok teret
engednek az apró kavicsok képének, és aztán olyan dalszöveggel vetsz véget az
élménynek, hogy “ne vedd el azt a nevet, (azt,) amit csak te
ismersz” és „utálok csak a vadvirágok egyike lenni”* egy apró jelenlét
kapcsán, amit mások határoznak meg.
RM: Igen, jól szórakoztam
közben. Egyszer elgondolkoztam azon, hogy az emberek kapcsolatai olyanok, mint
az összeütköző hullámok, azt hiszem ez keveredett össze a gondolataimmal a
kavicsokról, és aztán minden kijött egyszerre. Van egy mondat, amit még régebben
írtam le, amikor a tengernél gondolkoztam. Azon tűnődtem, hogy vajon vannak-e
színek a hullámokban? Amikor az emberek a betörő hullámokról beszélnek. A kék
hullámok, vagy a fehérek? Teljesen elöntöttek az érzések, amikor ezen
gondolkoztam (nevet), de hát ez vagyok én. Megírtam ezt a mondatot – szeretném tudni, milyen színűek a hullámok – és
meghallgattam a zenét, amit eAeon adott nekem, és olyan volt az egész, mint
amikor a köd hömpölyög az óceán felett. Könnyű volt nekifogni a dalszövegnek,
mert az, ahogyan ezt a mondatot az érzékeimmel felfogtam és az, amit eAeontól
kaptam, átfedésben volt egymással. Egyfajta aha-élmény volt (nevet), és mindig,
amikor ez megtörténik velem, a dalszöveg hirtelen megszületik. Nagyjából csak
másfél óráig tartott, amíg megírtam a dalszöveget. Később többet is
kigondoltam, de végül ragaszkodtam az elsőhöz.
*Ez
a fordítás nem feltétlenül pontos, csak a bejegyzés alapján fordítottam.
Egyelőre még nem fordítottam le ezt a dalszöveget, a későbbiekben több mint
valószínű, hogy fogok rajta változtatni annak megfelelően, hogy mi passzol oda
jobban.
Mit keresel, amikor ilyen sokat
gondolkozol?
RM: Végső soron nagyon
fontos számomra feltenni a kérdést: Ki vagyok én?, és
ki akarom fejezni azt, akinek felismertem magam. Ami problémát jelent jelenleg,
mert nem tudom, hogy az, akire rátaláltam, valódi-e. Még amikor olyan számokat
írok is, mint a Bicycle, át kell adnom — hogyan is
kellene megfogalmazni? Egyszerűen csak rólam szól, erről a kölyökről, aki a
nagyvároson kívülről jött — és ez egy olyan részem, amitől nem tudok
megszabadulni. Nem tudok megválni attól a kölyöktől, aki Hongdae-ben lépett
fel. Ez nem igazán olyasmi, aminek hangot akarok adni vagy amibe bele akarok kapaszkodni;
de ez a lényegem, és valójában nincs választásom. (nevet)
Egyébként
is, te csak tekersz a bicikliden.
RM: Így van. Pontosan. (nevet)
[Az
interjú képei HD minőségben.]
Kreditek
Article. Myungseok Kang
Interview. Myungseok Kang
Visual Director. Yurim Jeon
Project Management. Yejin Lee
Visual Creative Team. Sunkyoung Lee, Yeonhwa Cha (BIGHIT MUSIC)
Photography. LESS / Assist. Hyungsang Kim, Donghoon Park
Hair. Som Han, Mujin Choi, Daeun Lee, Leeyoung Lim
Makeup. Dareum Kim, Seonmin Kim, Yuri Seo
Stylist. Hajeong Lee, Hyesoo Kim, Heeji Seo, Jihoon Lee, Minji Son
Set Design. Seoyun Choi, Yehui Son, Ayeong Kim(darak)
Artist Protocol Team. Jingu Jang, Subin Kim, Jungmin Lee, Dasol Ahn, Juntae
Park, Seungbyeong Lee, Hyeonki Lee, Daeseong Jeong, Jaekeun Song