MÉLY BESZÉLGETÉS RM-MEL A
CSAPATA KORAI ÉVEIRŐL, DRAKE-RŐL ÉS ARRÓL, HOGY A BTS K-POPNAK SZÁMÍT-E
[Rolling Stone interjú; Brian
Hiatt; 2021. május 17.]
– Elit főiskolára szerettem volna menni,
egy Ivy League intézménybe az amerikai mérce szerint – meséli RM, a BTS
vezetője. – Tipikusan az a diák voltam, aki igazán keményen próbált elérni
valamit. Később bizalmat szavaztam Bang Si-hyuknak [a HYBE alapítója] és egy
teljesen más utat választottam. Éreztem valamiféle sürgetést, hogy menjek az
álmaim után.
RM tehetséges rapperként, dalszerzőként és
producerként nélkülözhetetlen a BTS fejlődéséhez, csakúgy, mint a széleskörű
intellektuális érdeklődése. A kiadója székházából adott interjú során a
korábban Rap Monsterként ismert művésszel beszélgettünk arról, hogy a BTS
K-popnak számít-e, szó esett a dél-koreai hiphop egyediségéről, valamint
a Most Beautiful Moment in Life éra legkiemelkedőbb
momentumairól is.
Nemrégiben Kim Whan-Ki, a nagyszerű absztrakt művész szavait idézted: „Koreai
vagyok, nem tudok olyat csinálni, ami nem koreai. Nem tudok semmi mást csinálni
ezen kívül, mert kívülálló vagyok.” Azt is említetted, hogy sokat gondolkoztál
ezen mostanában. Ez az elmélet hogyan jelenik a munkásságodban?
Nagyon sok hiphop és pop zenét hallgattam, ami
Amerikából származik. Számomra – koreaiként – úgy tűnik, hogy megvan a saját
jellegzetességünk és egyfajta helyi azonosságtudatunk. Nehéz jól elmagyarázni,
de van néhány ismertetőjegye a koreaiaknak – vagy talán a keleti embereknek.
Tulajdonképpen ezeket próbáljuk egybegyúrni, és úgy hiszem, közben egy új
műfajt teremtettünk. Néhányan talán K-popnak hívják, mások pedig BTS-nek, vagy
a keleti-nyugati zene egyfajta kombinációjának, de ez az, amit csinálunk.
Kicsit olyan, mint a Selyemút a régmúltban, ahol a keleti és a nyugati emberek
találkoztak, hogy eladjanak és vegyenek dolgokat. Ugyanez történik itt is,
valamilyen új, érdekes jelenség zajlik. Megtisztelőnek érezzük, hogy ennek a
hatalmas viharnak a magjában létezhetünk.
A koreai hip-hopnak számos kiválósága van, többek között a korábbi
példaképeid, az Epik High is, akik még a mai
napig aktívak. Mit hallottál bennük azelőtt és mi az, amit most veszel észre?
Mindig végbemegy egy folyamat, amikor valami új
jelenik meg egy másik kultúrában; az identitás átalakul, megváltozik és
alkalmazkodik ehhez az új helyhez. Nyilvánvalóan Korea és az Egyesült Államok
között léteznek különbségek, és azok kihatással vannak a zenére. Egy példa erre
az, hogy Korea nem többnemzetiségű ország, mint az Egyesült Államok. Emiatt más
érzékenység húzódik meg a zene mögött. A koreai rappereknek megvan a saját
egyedi és eltérő líraiságuk, a saját helyzetük és nehézségeik, amiket
beleillesztenek a folyamatba. Koreaiként természetesen ezek azok a dolgok,
amelyekkel azonosulni tudok.
Persze, ott van az a mondás is, hogy nincs új a nap alatt. Így
különösképp az olyan emberek, mint mi – akik a világ peremén állnak, hogy úgy
mondjam – azon gondolkoznak, hogyan tudnánk ezt átalakítani és a sajátunkká
tenni. Ezeken szoktam gondolkodni, amikor megpróbálom kiegyensúlyozni a koreai
és az amerikai rapperek rám gyakorolt hatását. Úgy látom, hogy konvergencia van
a zene műfajai között.
A BTS pályafutásának az elején kialakult egy konfliktus azzal kapcsolatban,
hogy a saját elképzelésed/elképzelésetek és mások szerint mit jelent rappernek
és idolnak lenni – az utóbbit mi popsztárnak neveznénk. Ezt a témát
nyilvánvalóan később a dalotokban is körbejártátok. Beszélnél egy kicsit
bővebben erről a konfliktusról és elmagyaráznád, hogy miért tűnt olyan
fontosnak akkor?
Amikor fiatal voltam, prózát és verseket akartam
írni, aztán rátaláltam a rapre. Sok minden, amit meg akartam csinálni, a zenébe
fordult át. És igen, volt egy elképzelésem arról, hogy csak művész leszek, vagy
csak rapper. Úgyhogy igen, amikor pop csapatként debütáltunk, kezdetben
többször is újra kellett gondolnom önazonosságomat és el kellett gondolkodnom
azon, hogy mi is az pontosan. Először nem láttunk pozitív eredményeket. Nem
volt sok rajongónk. Nem voltak nagyszerű eredmények. Sőt, volt idő, amikor
kinevettek minket.
Valóban eltartott egy darabig, mire ez az identitás kiforrta magát és
megállapodott. Akár rap vagy pop zene, akár valami más, ez egy másik eszköz a
számomra, hogy megmutassam a gondolataimat és hallassam a hangom, amivel
megszólíthatom az embereket. A konfliktus nagy része megoldotta saját magát. A
dolgok ma teljesen másképp néznek ki mint 2013-ban, és bár még mindig számos
vita folyik arról, hogy mi tiszta, mi eredeti, mi őszinte, mi is egy művész,
egy popzenész, a határok egyre kevésbé számítanak. Amíg meg tudom mutatni, amit
írtam, addig számomra az az álmom folytatódását jelenti és azt, amit mindig is
csinálni akartam.
Úgy tűnik, a BTS valóban önmagára talált a Most Beautiful Moment Of Life éra környékén. Akkor
állt minden össze. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?
A név ellenére, Az élet
legszebb pillanata, az egy igazán viharos időszak volt számomra és a
csapat számára is. Megvolt a vagány imázsunk még a 2 Cool 4 Skool időszakból, és ezzel együtt járt a
keménység és a szorongás eltúlzott megnyilvánulásaival a korai szakaszokban.
Lelassultunk egy kicsit utána, próbáltunk azoknak a fiataloknak az érzéseire
fókuszálni, akiknek tényleg nem volt semmi másuk, csak az álmaik. Sokkal
őszintébb lett végeredményben, és azt tapasztaltuk, hogy sokan tudtak vele
azonosulni.
Volt egy kis zűrzavar abból kifolyólag, hogy ez
valami új volt, sokkal sebezhetőbbnek mutattuk magunkat, sokkal érzékenyebbnek,
és ez nagyon más volt [mint korábban]. Felismertük, hogy milyen
jelentőségteljes is ez, és elindultunk a Love Yourself széria
irányába, és ahogy haladtunk előre egyre több mindent fedeztünk fel.
Számos
rajongótok gondolja úgy, hogy a BTS nem a K-pop része. Ti magatok is azt
mondtátok, hogy a „BTS a műfaj”. Mi a véleményed
erről?
Ez egy nagyon fontos vita. A műfaj, amit
K-popnak neveznek, hihetetlenül gyorsan bővül. Néhány úgynevezett K-pop csapat
például csak külföldi tagokból áll: jöhetnek Európából, Indiából, Kínából –
bárhonnan. Nincsenek koreai tagjaik, de csinálják a K-popra jellemző dolgokat,
felosztják a részeket, és így tovább. A BTS is gyors tempóban bővül. A K-pop is
igazán kiterjedt mára. Valaki gondolhatja azt, hogy a K-popban csak koreaiak
énekelnek koreai dalokat. Ez lehet a K-pop. Mi a helyzet viszont a Dynamite-tal? Angolul énekeljük a dalt, de mindannyian
koreaiak vagyunk, úgyhogy valaki talán azt mondja, ez K-pop. Vagy csak szimplán
egy pop dal, mert angol nyelvű. Minket nem igazán érdekel, hogy a K-pop
részeként látnak-e minket vagy sem. Ami fontos az az, hogy koreaiak vagyunk,
akik pop dalt énekelnek. Emiatt mondjuk, hogy a műfajunk egyszerűen csak BTS.
Ez a vita nagyon fontos a zeneipar számára, a tagok számára viszont nem jelent
túl sokat.
Milyen zene befolyásolta az elképzelésedet arról, hogy mi az, ami
művészileg lehetséges?
Nasszal és Eminemmel, a hip-hop arany
korszakával kezdtem. A fordulópont Drake volt,
2009-ben, amikor kiadta a Thank You Latert. Az
az album igazi sokként ért engem, mert furcsa volt, hogy egy rapper énekelt.
Ezt követően nagyon sok rapper kezdett el énekelni és dallamokat adni a dalaihoz,
keresztezve a műfajokat, valahol a rap és melódia között. Igen, ez a pillanat
igazán sokat számított.
Mit is értettél pontosan akkor, amikor azt rappelted: „az árnyékot… hezitálásnak hívják”?
Hívhatjuk hezitálásnak vagy óvatosságnak is
akár, de úgy hiszem, van egyfajta tétovázás, ami megakadályozza az embert
abban, hogy kockázatot vállaljon és kihívások elé állítsa magát.
Azzal motiváltad a többieket, hogy egy nap talán az unokáitok megnézik a
Grammy fellépéseteket. Gyakran gondolsz erre?
Sokszor vagyok libabőrös a gondolattól, hogy
mindennek, amit teszünk, nyoma marad valahol az interneten, ahol bárki
megnézheti. Úgy gondolom, hogy ez segít abban, hogy megőrizzük a motivációnkat.
A színészek között van egy mondás: „a fájdalom elmúlik. A film örök.”
[Bólint.] Az élet rövid. A művészet örök.
[Az
eredeti angol nyelvű cikk itt érhető el.]